Vidéki gyerekként mindig Budapest lebegett a szemem előtt. A főváros volt a végcél, ahol élni akarok. Aztán felköltöztem, és rájöttem, hogy nemcsak a hőseinkkel jobb nem találkozni, de Budapestet is jobb messzire elkerülni.
Nem vagyok szociológus, azt már nem tudom megválaszolni, hogy Budapestben mi az, ami kihozza az emberekből a legrosszabbat. Egyedül azt tudom biztosra, hogy amint tudok, lelépek innen, mert a főváros nagyon nem az, amire számítottam.
“Lakóközösség”? Na, ne nevettess…
Az első, ami igazán rosszul érintett, az a közösségi kapcsolatok és összefogás teljes hiánya. Több bérházban megfordultam, és az az undokság, nemtörődömség, ellenségeskedés, amit itt tapasztaltam hihetetlen volt számomra. Még mielőtt belekezd valaki a bőrszíni különbségek taglalásába, nem, nem azon múlt sohasem.
Akármilyen volt az etnikai összetétel, mindenkit csak a saját dolga érdekelt.
Lenézően köszönnek egymásnak, és amint bármi történt elkezdenek kötözködni, jelentgetni. Falun is létezik perlekedés, de még mennyire, nekem aztán nem kell mesélni róla. Viszont az, hogy ennyi ember, aki egymás mellett lakik így utálja egymást, számomra hallatlan volt.
Számomra elképzelhetetlen volt az, hogy valaki beleszemeteljen, majd eltörje a szomszédjának a kaspóit, mert zavarták. Hogy megrongálja a másiknak a biciklijét, mert egyszer rossz helyre tette le.
Idegbetegek mindenhol
Mindenki pattanásig feszült idegekkel rohan a dolgára, lökdösődik, tolakodik és a legkisebb apróságon felkapja a vizet. Senkinek nincs ideje figyelni a másikra, de érdekes módon arra van bőven, hogy hosszasan leálljon veszekedni és kiabálni.
Szóval én is beálltam a soraik közé, nem nézek se jobbra, se balra, csak megyek előre és igyekszem kevésbé bunkónak lenni, mint a többség.
És nem feltétlen azért, mert annyira érdekelnének mások, mert tudom, hogy ők tojnak a fejemre. Hanem csak a perlekedést és a rosszalló tekinteteket akarom elkerülni. Mert érdekes módon a falusiak a pletykások, de itt a fővárosban viszont nagyon gyorsan és harsányan tud mindenki ítélkezni.
Lehet, én keresgélek rossz helyen, és lesz ennél jobb is. Viszont nem tudom, hogy megéri-e szépen lassan megváltozni, egy olyan hely kedvéért, ahol soha nem fogom otthon érezni magamat. Az az ember, akivé itt válok, az már nem én leszek…
András élményeit Kovács Ákos dolgozta fel.
