Sokszor elgondolkodom, hogy milyen lenne a világ, ha már nem lennék. Vajon sikerült nyomot hagynom a földön, érezni lehet, ha elhagynám? Vagy csak reménykedem benne, miközben a világ ugyan ilyen lenne akkor is, ha meg sem születtem volna.
Ha kedves és boldog sorokat vársz, akkor ezek a gondolatok nem hozzád szólnak. Sokkal inkább azokhoz, akik most egyedül vannak, és magányosak. Rettenetesen magányosak.
Úgy három vagy négy éves lehettem, amikor előszőr tudatosult bennem, hogy én, én vagyok. Megálltam a kertben a futkározásban, néztem a kezeimet, majd az égre néztem. Nagyon nagy a világ – gondoltam. Miért pont itt vagyok, és miért én vagyok én?
A gondolat sosem hagyott nyugodni
Mindig is úgy éreztem, nagy dolgokra vagyok hivatott. Lehet, hogy csak gyermeki elszántságom hitette ezt el velem, de elhittem. Mindig a legjobbra törekedtem, nem akartam átlag alatti lenni, legfőképpen nem átlagos. Az még rosszabbnak tűnt. Emlékszem, amikor csak második lettem a szavalóversenyen, és a díjat a fiókom mélyére rejtettem, a szüleimnek pedig azt hazudtam, hogy nem értem el helyezést. Az első helyért mentem, a többi nem számított.
Gimiben lefoglalt a szerelem és minden új dolog, kevés időm volt az életen agyalni, mivel benne voltam. Azonban, ha egyedül maradtam a gondolataimmal, elkezdtem félni, mert egyáltalán nem tetszettek. Mégis mi lesz belőlem, ha felnövök? Próbáltam elképzelni egy szép és boldog jövőt, de valahogy sosem láttam magam felnőttként.
A hangok utolértek
Akármennyire is álmodozhattam arról, hogy megváltom a világot, a világ rám kiáltott: nem fogod. Mire a húszas éveimet tapostam, kezdtem elhinni, talán mégsem vagyok nagy dolgokra hivatott. Ettől teljesen kétségbe estem. Akkor mégis miért vagyok itt? Az évek egyre csak teltek, de választ nem kaptam az univerzumtól, de még csak magamtól sem.
Mára már nem vagyok kedves magamhoz. Elvesztettem a hitet, hogy lehetek valaki. Ha pedig senki sem lehetek, akkor mégis mi értelme annak, hogy eljátsszam? A gondolataim rabja vagyok, félek tőlük, ők a kudarcaim és az elnyomott érzéseim, akik elől mindig menekültem, de folyton rám találtak. Azt mondják, az élet, amit éltem, nem jelentéktelen, de nem is különleges. Csekély az a lenyomat, amit az emberekben hagyok, a távozásom egy idő után emlékfoszlányként él majd bennük.
Átlagos lettem. Talán nem mindenki érti, de ez a legnagyobb büntetés azok számára, akik gyerekkoruk óta többre vágytak. Az életemet nem tehetem el a fiókba, mint azt a jutalom könyvet, amelyben ott virított: második helyezett. A tudattal azonban nem vagyok képes megbékélni, hogy a világ nélkülem is menne tovább. Szeretnék a színfalak mögé látni, a nagykönyvbe belepillantani, a sors kezét megismerni, hogy tudjam, van még remény számomra is.
