Alig vártam, hogy a férjemmel belépjünk a rendelőbe, és ismét láthassam a bennem növekvő csöppséget. Annyira izgatottak voltunk mindketten az első terhesség miatt, hogy szinte már mindent elterveztünk. Úgy éreztük, készen állunk bármire, de amit aznap tudtunk meg, arra mégsem készültünk fel…
Néztem a monitoron a kisbabámat, amikor az orvos közölte a hírt. “A magzatnak hiányzik a bal alkarja”– vett egy mély levegőt az orvos, majd igyekezett elmagyarázni a helyzetet. Valamit a magzatburokról, meg annak a belső szövetéből leváló darabokról és arról, hogy ez feltekeredhet a szervekre. A lényeg az volt, a kisbabámnak nem lesz alkarja.
Minden, amit eddig hittünk és terveztünk, ezután majd megváltozik. Hogyan tovább? Csak úgy kavarogtak a rémisztő gondolatok a fejemben. Ekkor a férjem rátette az egyre csak nehezedő vállamra a kezét, és mosolyogva azt mondta: Újratervezünk.
A teher egy kicsit könnyebb lett a vállamon, mert tudtam, nem vagyok egyedül.
A rendelőből a férjem családja felé vettük az irányt. A kocsiban csendben ültünk, még friss volt a hír. Emlékszem, azon gondolkodtam, hogy mennyi mindent meg lehet csinálni akár egy kézzel is, és hogy vajon mikortól lehet protézist használni egy kisgyereknek, és vajon kaphatóak-e mindenféle színben. Mire az újdonsült nagyszülőkhöz érkeztünk, ismét izgatott voltam. Elmeséltünk mindent, amit az orvos mondott a vizsgálaton, majd jött a kérdés:
És akkor most elvetetitek, igaz?
Mintha kést fúrtak volna a szívembe, megszólalni sem tudtam. Elvetetni?! Mióta csak elhangzott a diagnózis, azóta azon gondolkodom, hogyan is tehetném könnyebbé és szebbé az életét a picinek, de hogy elvenni az életét csak azért, mert hiányzik neki egy része, meg se fordult a fejemben, ahogy a férjemnek sem. Sajnos a terhességem alatt nem a nagyszülők voltak az utolsók, akik feltették a kérdést, amire egyre agresszívabban reagáltam. A környezetünk valahogy nehezen fogadta el a tökéletlenséget, ezért aggódtam, hogy mi vár rá majd idekint…
Hogy mi várt rá, miután megszületett?
Két szerető szülő. Rengeteg kaland, néha kihívások, éjjeli puszi a bal karjára is. Egy olyan anya, aki nem hagyta, hogy bármit is feladjon, csak mert hátránnyal indult, és egy olyan apa, aki ha kellett, inspiráló diákat vetített hozzá hasonló emberekről. Olyan élet várt rá, mint minden gyerekre, akit szeretettel várnak és nevelnek. Mi pedig nála tökéletesebb gyereket sosem kívánhattunk volna…
Dia történetét Juhász Adél dolgozta fel.
