A tinédzser lányom rettegésben tartja az egész családot, a helyzet már annyira kezelhetetlen, hogy nem tudom, képesek vagyunk-e együtt élni vele.
Mielőtt mindez elkezdődött, én és a lányom szinte legjobb barátnők voltunk. Már kiskorától kezdve mindig a nyomomban volt, és nagyobb korában is sok időt töltöttünk együtt. Szeretett velem sütni, főzni, beszélgetni, nevetni. Már kezdtem elhinni, hogy én megcsináltam, sikeres szülő vagyok, hiszen a gyerekem rendesen viselkedik, imád velem lenni. Az elképzelésem azonban nem állta meg a helyét, tizenhét éves korára az én gyermekem is elviselhetetlen lett.
Elég későn ütött be nála a kamasz hiszti, ha úgy vesszük, de annál keményebben talált el minket, és a viselkedése mára már odáig vezetett, hogy mindannyian (az apja, az öccse és én) szinte félelemben élünk a saját otthonunkban. Sőt mi több, a nővérét utánozva, már a fiamon is egyre több jele mutatkozik az agresszív viselkedésnek.
A probléma mindig akkor kezdődik, amikor ellentmondunk neki.
Ha mindig hagynánk, hogy azt csináljon, amit akar, akkor minden a legnagyobb rendben lenne. Cseveg velünk, játszik az öccsével. Amikor azonban kérünk tőle valamit, például, hogy pakoljon össze a szobájában, vagy ne hányja tele a mosogatót mosatlannal, hanem pakolja be maga után a mosogatógépbe, azonnal ellenünk fordul. Legutóbb annyira belelovalta magát egy vitába, hogy a nagy sikoltozás és káromkodás között nem volt más választásunk, mint elmenni otthonról, szinte kimenekítettük a fiunkat, mielőtt még azt hiszi, ez a normális viselkedés.
A férjemmel úgy érezzük, a saját otthonunkban félemlít meg minket egy kamasz, ami jobban belegondolva szánalmas és nevetséges, de már nem tudunk mit tenni, a helyzet észrevétlenül nőtt ennyire a nyakunkra. Félig dühös vagyok, félig szomorú, érzelmileg nagyon kimerült, mert már nem bírom tovább, hogy ki nem állhatom a saját lányomat. Egyáltalán nem kedvelem jelenleg.
Az anyám felajánlotta, hogy költözzön hozzá, kicsit a pártját is fogja, úgy állítja be, mintha mi lennénk azok, akik nem hagyjuk békén a lányunkat.
Már csak azért sem akarok ebbe a megoldásba belemenni, mert tudom, hogy anyám sem bírná két hétnél tovább, ha ott is ezt a viselkedést hozza a lányom, arról nem is beszélve, hogyha szuperül jönnek ki, akkor pedig büntetés nélkül ússza meg az egészet.
Nem tudok rájönni, hogy mi lehet a baj. A jegyeivel és az iskolával nincs probléma, vannak barátai, akiket szintén mind ismerek, és egyikőjüket sem tartom problémásnak, így arra sem látok esélyt, hogy ez a viselkedés rossz befolyás eredménye lenne. Már az is megfordult a fejünkben, hogy egyszerűen megmondjuk neki, amint pár hónap múlva 18 lesz, mehet amerre lát, hiszen nem bírunk már így élni. Azt még elképzelni sem tudom, milyen lenne ezt a végső, elkeseredett lépést megtenni a kislányommal szemben, aki a borzalmas szörnyeteg álruha alatt van.
Szilvi történetét Király Etel írta le.
