Nemrég hozzánk költözött anyám barátja, amivel eleinte nem volt problémám, mivel tudom, hogy szeretik egymást, jól bánik vele, és sosem volt konfliktusunk egymással. Az utóbbi időben viszont minden megváltozott, vagy legalábbis kivillantotta a foga fehérjét.
1 év után döntött úgy anyukám, hogy összebútorozna a pasijával. Előtte engem is megkérdezett a dologról, én pedig belementem. Elvégre miért én lennék az akadálya egy jól működő kapcsolatnak?
Elinte nem is volt probléma, mindenki jól kijött egymással, még segítség is volt, hogy végre van egy férfi a háznál, és nem mindig nekünk kell megcsinálni a nehezebb feladatokat. Amint eltelt pár hónap, Zsolti kezdte nagyon kényelmesen érezni magát nálunk, talán túl kényelmesen is, ugyanis, amikor fürödtem, benyitott hozzám, hogy megkérdezze, mit együnk vacsorára.
Engem annyira lesokkolt, hogy csak úgy belépett, hogy kiabálni se mertem vele, csak válaszoltam, és kiment.
Nagyon zavarban voltam, ezután kerültem a szemkontaktust is, nem tudtam, hogyan hozzam fel a témát, hogy: “Hé, ne gyere be, ha fürdök!” De úgy gondoltam egyszeri alkalom volt. Tévedtem…
Másodszor épp zuhanyoztam, amikor bejött keresni valamit. Ez nem olyan családias hangulatú látogatás volt. A szemével tetőtől talpig gyorsan végigmért, mire eltakartam magam a zuhanyfüggönnyel. Ekkor megkértem, hogy távozzon, majd később megkeresem a hajnyíróját, ha végeztem. Nevetve hagyta el a fürdőszobát, én pedig nagyon furcsán éreztem magam, ezért úgy gondoltam, beszélek róla anyának, hogy ezek a látogatások mennyire kellemetlenül érintenek engem.
“Az se zavar, ha én megyek be, nem? Most már egy család vagyunk, egy fürdőszobával. Nyilván nem direkt csinálja, ha éppen neki is ott van dolga, ne érezd emiatt rosszul magad”
– mondta anyám, akinek szavaitól egy kicsit sem lettem nyugodtabb, de elgondolkodtam. Lehet, tényleg velem van a baj? Ez lenne a természetes?
Amikor harmadszor nyitott rám, még kevésbé zavartatta magát. Hiába húztam el a zuhanyfüggönyt, ő neki állt borotválkozni, és végig beszélgetett velem. Nem tudtam, hogy mit mondjak, csak azt éreztem, hogy ez így nem oké. Kerülve a konfrontációt, úgy döntöttem akárhányszor jövök fürdeni, mindig magamra zárom majd az ajtót. Remélhetőleg nem szenvedek fürdőszobai balesetet, hogy rám kelljen törni, de úgy gondoltam ez a helyes lépés. Bármit is szeretne csinálni, amíg fürdök, ki kell bírnia azt a tíz percet…
Azóta is akárhányszor megyek tisztálkodni, magamra zárom az ajtót. Szinte minden egyes alkalommal hallom, hogy lenyomja a kilincset, hogy megnézze nyitva van-e. Egyszerűen kiráz tőle a hideg. Azóta sokkal hűvösebb is velem, anya pedig csak a szemét forgatja, mert úgy véli, valami dac van bennem az “új apukám” irányába…
Azt hittem a kulcsra zárós rendszer majd beválik, és felhagy az idegesítő szokásaival, de tévedtem. Amikor tegnap este venni akartam egy forró fürdőt, észrevettem, hogy eltűnt a zárból a kulcs. Véletlen lenne? Nem hiszem. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék ebben a helyzetben, mert úgy érzem, mindenképp csak elveszítem a csatát, bármit is tennék vagy mondanék…
Mira történetét Juhász Adél jegyezte le
