A gazdagság mindenkinek máshol kezdődik, az én mércém szerint jól élünk, de nem vagyunk szupergazdagok, rengeteg nálam jobb helyzetű fiatalt ismerek, de a legtöbb ember számára már az a szint is elérhetetlen, ahogyan a családommal élünk. Ezt pedig nem mindenki nézi jó szemmel.
Azt, hogy ki mennyire tehetős, nem feltétlenül a márkás cuccok bizonyítják. Sőt! Persze sokan nem engedhetik meg maguknak, de nem mindenki szeret ilyenekben villogni, hiába tehetné meg. Én sem szoktam a legújabb telefonnal a kezemben, méregdrága márkás göncökben flangálni, ezért elsőre senki nem szokott különösebben tehetősnek gondolni. Amivel nincsen semmi baj, talán még jobb is így. Nem szeretek én sem más zsebében turkálni, az enyémbe se tegyék.
Azonban, amint kiderül, hogy saját lakásom van huszonévesen, amit csak úgy kaptam, egyből máshogy néznek rám.
A meglepődött tekintetek egyre furcsábbak lesznek, amikor kiderül, hogy Buda elegánsabb részén található, ráadásul nem is egy aprócska ingatlanról van szó. Igazából több lakásunk is van, csak az egyikben élek, a többit kiadjuk. Arról nem is beszélve, amikor elárulom, hogy a kocsimat is a szüleimtől kaptam. Mivel ezekre már nem kell gyűjtenem, lakbért sem kell perkálnom, ezért a fizetésem nagyobb részét tudom utazásokra költeni, mint mások, ami szintén visszás pár embernek.
Amíg a barátaim nagy része az albérletét alig tudja kifizetni, saját lakásról pedig nem is álmodhatnak, addig én eldönthettem, hogy hol szeretnék kapni egyet, és a kulcsokat a kezembe nyomták már a 18. születésnapomon.
Félreértés ne legyen, ezzel nem felvágni szeretnék most, hanem csak, mint tényt közölni. Tisztában vagyok vele, hogy ebből semmi nem az én érdemem, a szüleim, és még a nagyszüleim munkája is kellett ahhoz, hogy itt tarthasson a családunk. Nem voltak kivételezettek, nem titkos módokon gazdagodtak meg gyorsan, hanem hosszú évtizedek gyűjtögetése, a megkeresett összegek okos befektetése gyümölcseként tartanak most ott, ahol. De az emberek csak is az igazságtalanságot látják ebben.
Tévesen elkényeztetnek gondolnak, azt hiszik nekem akkor már nem is lehet problémám az életemben. Nem tartják fairnek, hogy nekik negyed ennyijük sincs, nekem meg bezzeg minden az ölembe hullott, a kisujjamat sem kellett megmozgatnom, és van hol élnem, van mit vezetnem. „Mindent alám toltak” – mondják, pedig gyerekként a kertben dolgoztam, hogy zsebpénzt kapjak, és külön figyeltek arra, hogy ne halmozzanak el felesleges játékokkal.
Valami olyan eredendő gonoszt személyesítek meg sokak fejében, amire nem szolgáltam rá.
Hiszen, hol tehetek arról, hogy a szüleim nem szórták el felesleges dolgokra a vagyonukat? Hogy volt képük megosztani a saját gyerekükkel a megkeresett összeget, hogy könnyebben indulhasson el az élete. Azaz az én életem. Bíztak bennem és a nevelésükben annyira, hogy tudom majd értékelni a dolgokat, annak ellenére is, hogy nem nekem kellett előteremteni rá a pénzt.
Nem leszek rosszabb vagy kevesebb ember, csak mert nem kell évekig kuporgatnom valamire.
A világ igazságtalan, mindenki más háttérből jön, de más sem utasította volna vissza ezeket a lehetőségeket, ha módja lett volna rá. Miért szúrnék ki magammal? Kinek lenne jó, ha nem fogadtam volna el a lakásomat és az autómat? Hol van az kikötve, hogy valaki csak a nulláról kezdheti az életet. Amióta a világ a világ, az emberek generációkon át halmozták a vagyonukat, néha pedig elvesztettek mindent.
Tényleg az a baj, hogy az én szüleim nem veszítették el, sőt jól bántak a pénzzel, és tovább akarják majd adni nekem?
Flóra esetét Fenyvesi Mira dolgozta fel.