Megvan az a jelenet, amikor csend van, de vágni lehetne a feszültséget két ember között? Vagy az, amikor a szomszéd házaséletéről mindent is tudsz? Na, de nem úgy, hanem a balhékról! Eltekintve a komolyabb párkapcsolati erőszaktól – legyen az verbális, nemi vagy fizikai –, beszéljünk egy kicsit a mindennapos veszekedésekről.
Vegyük a párkapcsolati veszekedés két végletét. Az egyik az a tipikus impulzív pár, akik az első nézeteltérésre már emelik a hangjukat, rászólnak a másikra, nem félnek ütköztetni a véleményüket – vagy épp asztalra csapni, ha az szükséges. A másik véglet, amikor mindkét személy csendben duzzogó típus. Ezek az emberek általában nem jelzik társuknak, hogy megbántva érzik magukat, próbálnak kihátrálni a konfliktusos helyzetből és elsimítani az ügyet. Viszont ez nem megy olyan könnyen, hiszen a feszültség csak növekedik és egyre inkább feszíti a személyeket.
Akármilyen nehéz is egy-egy téma, még mindig az segít a legtöbbet, ha beszélünk róla.
Egy-két alkalommal még egész könnyen tovább lehet lendülni ezeken a helyzeteken, de hosszútávon ez nem tekinthető életképes stratégiának. Ebből kiindulva a „csenddel verés”, vagy nevezhetjük hidegháborúnak is, károsabb és nehezebben viselhető, mint az, amikor mindkét fél kiengedheti a gőzt.
De miért jobb, ha a nézeteltérést hangosan intézitek? És miért fáj annyira, ha figyelmen kívül hagynak minket?
Forrás: canva.com
Először is, épp a fent említett információáramlás miatt, ugyanis egy kiadós veszekedés során legalább kiadja a másik, hogy mi nyomja a szívét. Ha pedig tudjuk, hogy mi a konfliktus forrása, akkor azzal már lehet kezdeni valamit. Akkor már megvan, hogy mire kell keresni a megoldást. Ellenkező esetben narratívákat, feltételezéseket kezdünk gyártani, amelyek egyrészt hamisak lehetnek, másrészt nagy eséllyel önmarcangolók lehetnek.
Ne felejtsük tehát: a bizonytalanság gyötrő állapot.
Ide tartozik még az a felállás is, amikor csak az egyik személy zárkózik el a kommunikációtól. Amíg csak hallgat, addig nála van a kontroll. Ez a tehetetlenség érzését adhatja a másik félnek.
Ezeken túlmenően „csenddel verés” hatással van az önértékelésre is.
Tegye a szívére a kezét mindenki, és mondja azt, hogy elképzelni se tudja, hogy mit jelent ez. Na, ugye? Bizonyára veled is előfordult már, hogy nem jelezted a másik személynek (legyen az szülő, testvér, barát, pár), hogy valami nem oké, hanem csak kerülted a vele való beszélgetést. Pontosabban: mindenféle interakciót kerülünk ilyenkor. Nemcsak beszélni nem akarunk, hanem hozzáérni, ránézni, de még egy légtérben lenni se vele.
És ne felejtsük el: mindig üzenünk valamit a környezetünknek!
Az ilyen csendből például arra következtethet a párunk, hogy kizárjuk őt az életünkből. Ez negatív hatással lehet az önértékelésére, hiszen azt érezheti, hogy már nem fontos számunkra kapcsolatunk. Fontos tehát, hogy a szemkontaktussal a kölcsönös érdeklődést is kifejezzük! Még akkor is, ha pillanatnyilag ölni tudnánk a tekintetünkkel.
Megállapíthatjuk, hogy a csendes háborúzás egy fárasztó műfaj. Hosszútávon sokkal több energiát elvesz, és jobban tud fájni, mint egy hangosabb veszekedés.
