Nem telik el úgy nap, hogy ne emlékeznék arra az éjszakára. Ez nem azért van, mert annyira jó volt, hanem azért mert rettegek, hogy kiderül…
Tavaly nyáron történt, amikor esküvőre mentünk vidékre. A jegyespár egy borvidéken esküdött, ahol kis faházakat béreltek a vendégeknek, hogy a lakodalom után mindenki ott tudjon aludni. Nagyon hangulatos volt az egész, valahogy én is így képzelem el az esküvőnket Mátéval, ha sosem jön rá arra, ami akkor este történt…
Mondanom sem kell, hogy a borvidék bővelkedett minőségi borokban, aminek elfogyasztásától igen jókedvű voltam az egész lagzi alatt. Máté mindig is jól bírta az italt, ez most sem volt másként.
Vigyázott rám, táncoltunk és hevesen csókolóztunk, amikor a fülébe súgtam: Akarlak!
Végigsimította a kezét a hátamon, majd belemarkolt a hátsómba. Alig bírtam magammal, annyira megkívántam őt. Előre siettem a faházunkba, amíg ő gumit keresett. Szerencsére még senki sem volt az alvóhelyünkön, így kedvünkre használhattuk. Lefeküdtem az ágyra, forgott velem a világ, de csak az járt a fejemben, hogy végre az övé legyek.
Nem kellett sokáig várnom, láttam ahogy bebotorkál az ajtón – gondoltam mégis csak fejébe szállt az itteni bor -, és azonnal rávetettem magam. Olyan hévvel csókoltam, hogy azt hittem megfulladok a szerelemtől. Minden olyan gyorsan és szenvedélyesen történt, hogy már-már azt hittem álmodok, de nem így volt.
Mindketten egyszerre értünk a csúcsra, és a fáradtságtól kimerülve már meg sem kérdeztem hova megy, rögtön elaludtam…
Másnap reggel, amikor felébredtünk, ott feküdt mellettem, és a faház többi lakója is az ágyakban volt. Csak úgy forgott velem a világ, amikor Máté mosolyogva végigpuszilta az arcom, majd halkan odasúgta: Kár, hogy mire találtam, már bealudtál. Zavart tekintetemet látva elmondta, hogy nagyon sokat ittam, és hiába voltam olyan eleven, mire visszatért a faházba, már aludtam, és nem volt szíve felkelteni egy kis hancúrra. Az ereimben a vér is megfagyott. Hiszen én lefeküdtem vele! Aztán szép lassan jött a felismerés, mi van akkor, ha nem Mátéval voltam tegnap éjjel?
Körbenéztem a szobában, ahol néhány fiatal rokon feküdt, köztük Máté testvére is. Elsápadt arccal kérdeztem életem nagy szerelmét, hogy biztos nem volt-e semmilyen akció, mire előhúzta a zsebéből a kis csomagot, mutatva, hogy nem tudta felhasználni. “De semmi gond nincs ezzel, majd bepótoljuk” – mondta kedvesen.
A fürdőszobába rohantam – nem azért, mert másnapos voltam, ahogy Máté gondolta – muszáj volt megnyugodnom.
Az estére gondoltam, és arra, mi is történt pontosan. Könnyek szöktem a szemembe, mert tudtam, ha nem a barátommal voltam, akkor a testvérével. Undor, kétségbeesés és félelem uralkodott el rajtam. Hogy nem vettem észre? Habár ikertestvérek, én mindig meg tudtam őket különböztetni… És ő miért nem állt le? Normális az ilyen? Úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Most vége mindennek?
Még mielőtt elindultunk hazafele, konfrontáltam Lacit, Máté ikertestvérét, hogy mégis mit képzelt magáról?
Kiderült, hogy ő sem volt szomjas, és sajnálja ami történt, de nem tudott ellenkezni, amikor rávetettem magam. Megígérte, hogy soha nem mondja el senkinek, mert nem akarja megbántani a testvérét. Vajon tényleg megbízhatok benne? Eddig titokban tartotta azt a bizonyos éjszakát, de azóta is rettegek. Félek, hogy valahogyan kiderül, és akkor örökre elveszítem a legjobb dolgot az életemben… Mátét.
Nati történetét Juhász Adél dolgozta fel