Az ember aligha válogathatja meg az érzéseit, legfeljebb annyit tehet, hogy ellenáll, elnyomja magában, ha valami olyasmi történik meg vele, amit nem szabadna éreznie. Csakhogy ezt könnyebb eltervezni, mint kivitelezni.
Eleinte nagyon lelkes voltam, amikor a kapcsolatunk az új barátommal eljutott arra a szintre, hogy bemutatkoztunk egymás családjának. Ez az a pont a szeretlek szó kimondása után, ami leginkább megmelengeti a lelkemet, és remek bizonyíték arra, hogy csodálatos úton haladunk. A szüleim imádták a humorát, és egyből belopta magát a nagyim szívébe is, mert többször is kért repetát az ebédből. Amikor pedig hozzájuk mentünk vendégsébe, eleinte minden jól alakult, a szülei nagyon érdeklődőek voltak, aztán egyszer csak megkésve, de betoppant az öccse.
Nem azt mondom, hogy olyan volt a barátom és a testvére, mint két tojás, de sokban hasonlítottak külsőleg. Mind a ketten jóképűek voltak a maguk módján, de azok a vonások, amelyek a legjobban vonzottak a saját barátomban, ugyanazt felfedeztem az öccse arcán is.
Akaratlanul is vonzódást éreztem, amikor csak ránéztem, ezért mindig gyorsan elkaptam a tekintetemet.
Merőben más volt a személyiségük, de imponáló volt mind a kettő számomra. Nem tudtam volna megmondani, hogy melyik egyéniséget tudnám elképzelni jobban magam mellett. A barátom szellemes ugratásai és csipkelődései szöges ellentétben voltak az öccse nyugalmat árasztó és elgondolkodtató megjegyzéseihez képest. Tudom, hogy csak udvariasságból kérdezgetett tőlem dolgokat, de úgy éreztem, hogy sokkal komolyabban veszi a válaszaimat, sokkal jobban átérzi, amiről beszélek, mint valaha is a barátom tette.
Lehet, mert mi az öccsével korban közelebb állunk egymáshoz, és hasonló dolgokon mentünk keresztül, de lehet csak mert egyszerűen remek hallgatóság, és azt érezteti, hogy fontos számára a véleményem. Úgy éreztem, hogy legszívesebben egész este csak vele beszélgetnék.
Ehhez képest valójában egészen máshogy viselkedtem a későbbiekben.
Egy ponton túl szégyenlőssé váltam, és csak hárítottam a kérdéseit, hogy ne kelljen tovább csevegni vele. Inkább csak passzív résztvevőként ittam a szavait az este végéig. Amikor hazafelé a barátom arról faggatott, hogy milyennek találtam a családját, biztosítottam arról, hogy mennyire szimpatikusak, de eszem ágában sem volt elmondani, hogy valójában mennyire megkedveltem egy valakit a famíliából.
A következő hónapokban megsűrűsödöttek az alkalmak, amikor a családjához újra és újra ellátogattunk, én pedig szép csöndben rájöttem, hogy mindig kicsit csinosabban öltözöm fel, amikor odamegyünk, mindig kicsit tovább készülődők, és túlzottan lehangol, amikor kiderül, hogy esetleg aznap nem fog felbukkanni az öccse. Ha pedig tudtam, hogy jön, akkor egy furcsa izgalom lett úrrá rajtam, úgy remegtem mindig, mintha egy első randira mennék.
Néha eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehet vele, hogy csókolhat. Vajon gyengédebb, mint a barátom? Vagy határozottabb az ágyban? Méretek terén mennyire hasonlíthatnak?
Amikor mondott valamit, és hosszan a szemembe bámult a választ várva, olyankor szinte képtelen voltam értelmesen kinyögni valamit, és csak hebegtem, habogtam. Ilyenkor néha bevillantak a fantáziálgatásaim, és teljesen idiótának éreztem magamat. Lassan meggyőződésem volt, hogy butácskábbnak gondol, hogy egy kérdésre sem tudok normálisan válaszolni, de képtelen voltam fesztelenül viselkedni a jelenlétében.
Egy napon muszáj volt szembesülnöm a helyzettel: teljesen belezúgtam.
Innentől fogva, hogy realizáltam magamban a kellemetlen helyzetet, még furábban kezdtem viselkedni szegény sráccal. Eleinte is igyekeztem kerülni, de amikor beismertem magamnak, hogy mennyire vonzódom hozzá, egyenesen ellenséges lettem vele. Nem nevettem a viccein, szűkszavúan válaszoltam neki. Igyekeztem teljesen távolságtartó lenni, nehogy bárki is megneszelje a helyzetet.
A legfurcsább az egészben, hogy közben a barátomba pedig napról napra egyre szerelmesebb lettem. Csak volt egy kis sötét titkom, amit bárhogy igyekeztem elhessegetni, nehezen ment.
Nem mondanám, hogy mind a kettő srácot szerettem. Az egyikbe szerelmes voltam, a másik iránt pedig egy furcsa vonzalmat éreztem. Amikor nem találkoztunk az öccsével egy darabig, akkor nem éreztem sóvárgást a hiánya miatt. Mindig csak akkor kavart fel, amikor találkoztunk, vagy hallottam felőle. Néha elgondolkodtam, hogy ha előbb ismerem meg az öccsét, akkor fordítva is így lenne? Titokban vonzódnék a mostani barátomhoz? Aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert rájöttem, hogy arról fantáziálok megint, hogy a vele járok.
Aztán egy napon félrevont, hogy beszélni szeretne velem.
Arról magyarázott, hogy jó, hogy ilyen boldoggá teszem a bátyját, rég látta ennyire önfeledtnek, egyedül az zavarja, hogy úgy érzi, bárhogy igyekszik, velem nem tud összebarátkozni. Pontosabban ő mindent megtesz, de rajtam azt érzi, hogy nem vagyok rá vevő. És hogy ezt a barátom is így gondolja, és elszomorítja, hogy nem jövünk ki jól.
Nem volt jobb ötletem: hazudni kezdtem. Hogy észre sem vettem, hogy távolságtartó és bunkó vagyok vele, és mennyire sajnálom. Még azt is felvetettem, hogy több közös programot is szervezhetnénk, hátha akkor megmutathatom, mennyire semmi bajom nincsen vele. Annyira lelkes lett az ötlettől, hogy szorosan megölelt, hogy ilyen jól sikerült megoldani a helyzetet, és már kiáltott is a bátyja után, hogy időpontot egyeztessünk.
Én pedig csak álltam dermedten, az ölelése és az illata varázsától megbabonázva.
Innentől fogva csak még többet találkoztunk, persze mindig hármasban, pedig bármennyire is élveztem a jelenlétét, legszívesebben kerültem volna. Annyiban talán segített ez a tömény dózis belőle, hogy egy idő után tényleg tudtam normálisan viselkedni a jelenlétében, és senki meg nem mondta volna, hogy valami nem stimmel. De titkon, még a mai napig nem tudok közömbösen rágondolni. Talán soha nem is fogok, de erről egyikőjüknek sem kell tudnia.
Anna történetét Fenyvesi Mira dolgozta fel.