Itthon is egyre többen kényszerülnek arra, hogy csak egy szobát béreljenek, több lakótárssal együtt. Ez Londonban hatványozottan igaz, ahol a barátnőmmel dolgoztunk pár évig. Először lelkesek voltunk, hogy lettek magyar lakótársaink, egy fiatal pár, de az örömünk hamar elillant.
Az egyetem után jó lehetőségek kínálkoztak számunkra az angol fővárosban, ezért a párommal amellett döntöttünk, hogy pár évre kimegyünk dolgozni. Összességében nagyon pozitív, meghatározó élmény volt számunkra, annak ellenére, hogy mindig is tudtuk, hogy London nem lesz az igazi otthonunk. Imádtuk a nyüzsgést, a sokszínűséget, de azért fárasztó is volt.
Éppen ezért lepett meg minket, hogy az egyik legnagyobb csalódást az első és utolsó magyar lakótársaink okozták nekünk, akiknek a társaságától azt reméltük, hogy csillapítani fogják honvágyunkat.
Intő jelek
Először nagy volt az öröm, hogy földijeinkkel lakunk együtt, lesz kivel beszélgetni az anyanyelvünkön, végre lehet normális adag gulyást főzni, nem két személyre, és a többi. Aztán szépen lassan elkezdtek kiderülni a dolgok, hogy ők nagyon másképp képzelik az együttélést.
Amivel nem is lett volna baj, ha szólnak, csak ahelyett passzív-agresszív módon elpakolták a dolgainkat, célozgattak, de nyíltan sose mondtak ki semmit. Ezt megtanultuk kezelni, csendben alkalmazkodtunk, és szépen lassan alábbhagyott a nagy barátkozás, és inkább békés együttélés lett belőle, alkalmi beszélgetésekkel.
Mondjuk a srác is fura volt, aki kiment Londonba dolgozni, szinte nulla angoltudással, és a messzebbi közértbe járt bevásárolni, mert ott nem dolgozott annyi bevándorló. Te tudod öreg.
Az este, ami mindent eldöntött
Péntek este volt, az emeleti szomszédok házibulit tartottak. Ezt mi lentről hallottuk, de szépen nyugodtan megvacsoráztunk a szóban forgó pár hölgy tagjával, a barátja kocsmázni volt. Amikor lefeküdtünk az ágyba, hallottuk a zenét, de ilyen 10-11 magasságában simán elaludtunk.
Hajnal 2-3 tájt ébredtünk fel ajtócsapkodásra és hangoskodásra, amikor megérkezett a lakótársunk ittasan, és elkezdte magyarázni káromkodva, hogy mekkora “végtermékfogyasztók” a fenti szomszédok. A csaj teljesen kikelt magából, hogy ő egész este képtelen volt aludni a zene miatt, és nem tudott mit csinálni, amíg nem jött haza a srác, mert, hogy ő se tud jól angolul, nem mert felmenni egyedül. Mondjuk, szólhatott volna nekünk is. Persze, mi aludtunk, mert nem volt olyan hangos a zene.
Végül felmentem, megbeszéltem a fentiekkel, hogy mi történt, mert az ő részükről ez az egész úgy nézett ki, hogy hajnalban veri az ajtajukat egy közép-európai srác, aki alig makogott valamit angolul, de annak a is a többsége F betűvel kezdődött. Ennek ellenére lekapcsolták a zenét, én meg hazatértem, mint sikeres békéltető.
Utórengés
Természetesen a lakásunkban lincshangulat uralkodott, feljelentéstől kezdve a verekedésig minden terítékre került, hogy hogyan kéne elégtételt venni amiatt, hogy a lány nem tudott aludni. Mi csak le akartunk feküdni aludni, de ezért természetesen – a lakótársaink szemében – egyértelműen a fentiek pártját fogtuk, és semmirekellők lettünk. Minket ez nem érdekelt, csak megkértük őket, hogy nyugodjanak le.
Ez úgy tűnt sikerült is nekik, de reggel kiderült, hogy ez csak a vihar előtti csend volt. Ugyanis a fenti szomszéd becsöngetett délelőtt, hogy egy nagy kupac ürüléket talált az ajtajuk előtt, és szerintük ez picit túlzás a tegnap este miatt. Nem győztem elnézést kérni valaki más nevében, és amilyen gyorsan csak lehet, elrendeztem a dolgot.
Bent a lakótársunk persze mindent tagadott. De szerintem akkora véletlenek nincsenek, hogy pont aznap este, amikor részegen összeveszett valakivel, egy teljesen másik ember utána odalopakodott, és odapiszkított a szomszédunk ajtaja elé, gyanúba keverve őt. Mindenesetre mi egy hónap múlva elköltöztünk.
Krisztián kálváriáját Kovács Ákos dolgozta fel.