Halványan még emlékszem a húszas éveimre. Csupa bulizás, rock and roll, időnként tanulás, és legfőképp a legfontosabb dolog: ÉN. Semmi másra nem volt gondom, csak magamra, az életem középpontjában én magam álltam, és ebben nem is volt semmi kivetnivaló, hiszen mi mással is kellene foglalkoznia egy húszas évei elején járó fiatalnak? Mindenre volt időm, amire csak akartam, és a külsőmre is jócskán fordítottam belőle. Az egyébként göndör hajam vasalásával minden nap eltöltöttem vagy egy órát, a sminkelésről és általános készülődésről, öltözködésről nem is beszélve. Ehhez hozzá jöttek még a körmös és kozmetikus látogatások, szintén több óra alkalmanként.

Friss anyukaként, egy gyerekkel még voltak próbálkozásaim, vadásztam a lehetőségekre, hogy anyukámra vagy a férjemre hagyhassam a babát, és több órára is elmehessek, például a kozmetikushoz, de egy idő után, mivel a kisfiam kétéves koráig három éjszakát aludt át összesen, kezdett vészesen fogyni a más dolgokra szánt energiám.

A második baba másfél év múlva követte az elsőt, így mostanra már három és fél évem volt teljesen elmerülni az otthon gyerekekkel eltöltött időben. Most már bőven akadnak olyan tevékenységek, amelyek korábban teljesen természetesek voltak, ám mára már lehet, hogy azt sem tudnám, hogy is kell őket csinálni.

Forrás: Unsplash

Smink utoljára egy éve volt az arcomon egy barátnőm esküvőjén, a hajamat pedig 99 százalékban kontyban hordom, vasalásról szó sincs, ugyanis még ahhoz is segítséget kell kérnem a férjemtől hétvégén, hogy legyen egyben fél órám egyedül a fürdőben egy hajmosásra. Nem az ő hibája, mindig kiveszi a részét a gyerekek körüli tennivalókból, de a kétéves csak tőlem hajlandó elfogadni bármit is, akárcsak egy pohár vizet, és ha vécére megyek, az ajtó előtt sikít.

A kapcsolatunkkal minden rendben van, a férjem ugyanúgy imád, mint korábban bármikor, sokat nevetünk, és legtöbbször a mindennapos nehézségek sem hagynak mély nyomot a hangulatunkon, nem egymáson vezetjük le, ha épp minden összejön. Szerintem ez már több, mint amit a legtöbb pár elmondhat magáról.

Nem a házasságom miatt, aggódom, ennél jobb alapokon áll. Inkább csak magammal szemben vagyok elégedetlen. Akárhányszor az utcán vagyok, minden egyes szembejövő nővel összehasonlítom magam, megnézem a hajukat, a ruháikat, azon tűnődöm, vajon mennyi időt töltenek a külsejükkel. Azt számolgatom, hogy én honnan tudnék lecsípni annyi időt, amiről azt feltételezem, hogy elég az ő külsejük előállítására. Azt végképp nem bírom elviselni, amikor olyan anyákat látok Instán, akik akár modellek is lehetnének. Nem tudom elképzelni, hogy milyen életük lehet. Az ő gyerekük nem követeli folyamatosan a figyelmet? Honnan veszik időt arra, hogy ilyen egyenes, fényes hajuk legyen, és ilyen profi sminkjük, miközben reggel tízkor békésen kávéznak a  bolyhos plédekkel beborított babakocsi mellett? Lehet, hogy én nem igyekszem eléggé, és egyszerűen lusta vagyok?

Laura történetét Király Etel írta le.