Tibivel már két és fél éve együtt vagyunk. Azt mindig tudtam, hogy közel állnak egymáshoz az anyukájával, hiszen az apja hatéves korában lelépett, és a következő húsz év alatt összesen négyszer jelentkezett újra, akkor is javarészt azért, hogy pénzt kérjen a jövendőbeli anyósomtól. A vőlegényem anyja, Évi, minden érzelmét Tibire rakta, amennyire én látom, kettejük kapcsolatát és történetét. Volt ebben jó adag szeretet, indokolatlan mennyiségű féltés és sajnos rengeteg szomorúság és sértettség is. Azt nem csodálom, hogy Évi szomorú volt és sértett, azt sajnálom, hogy ezt egész életében cipelte, és azt is, hogy ebbe teljesen bevonta Tibit is. Őt használta támasznak, ahelyett, hogy más segítséget keresett volna, és megmentette volna a 10 éves kisfiát attól, hogy felelősséget érezzen az anyja szomorú sorsa iránt.

Eleinte azt gondoltam, hogy biztos nem olyan a kapcsolatuk, ahol könnyű szerelmi ügyekről beszélni, és nem mondja el neki, amíg igazán komoly a dolog. Aztán úgy alakult, hogy Tibi albérleti szerződése lejárt,  tulaj nem hosszabbított, és én felajánlottam, hogy ha már féléve együtt vagyunk, ahelyett, hogy új lakás után kutatna, inkább költözzön hozzám. Be is költözött, ment minden, mint a karikacsapás, tényleg idilli volt a viszonyunk, a kezdeti rajongáson túl is. Csak az édesanyja nem tudott rólunk még mindig, pedig már együtt laktunk.

Visszatekintve már szinte tragikomikus volt a történetnek az a mozzanata, amikor nyáron elutaztunk Mallorcára, és még akkor is azt mondta Évinek a telefonban, hogy egy barátjával van. Bár ez már komolyan fájt, igyekeztem meghagyni neki a teret arra, hogy úgy rendezze a dolgait, ahogy neki megfelel, nem akartam a komfortzónájába gázolni és nyomást gyakorolni rá. Egy ponton túl azonban már nem bírtam tovább. Amikor hazaértünk a nyaralásból, kifakadtam, mondhatjuk, hogy jelenetet rendeztem. Tibi eleinte azzal magyarázta a dolgot, hogy nem akarja, hogy az édesanyja úgy érezze, elveszti a fiát a kapcsolatunk miatt, de ezt annyira irracionálisnak tartottam, hogy végül belement, és pár nap múlva fel is hívta Évit, aki teljesen jól reagált, és azonnal el is hívott minket ebédre. Szerencsére az már nem az én problémám volt, hogy mennyire kínos lehetett Tibinek felhívnia az édesanyját, akivel elvileg olyan közel állnak egymáshoz, és olyasmit mondania, hogy “nyolc hónapja együtt vagyunk és együtt is élünk, bocsi, hogy nem szóltam”.

Nem akarok megint egy hatalmas vitát Tibivel, szeretném a jegyességünk hónapjait békésen megélni.

Forrás:

Pexels

A továbbiak teljesen jól alakultak, Évi örömmel fogadott minket, amikor átmentünk és utána is rendszeresen hívott, egyszer még a nővérét is elhívta, hogy ő is megismerhessen. Úgy éreztem minden megint a legnagyobb rendben, a korábbi balhé, hogy Tibi nem mert beszámolni a kapcsolatáról az anyukájának már a múlté, biztos csak valami félreértés volt…

Csodás lánykérés volt a füzéri várban, csak kettesben. Utána egyből eszembe sem jutott, hogy bárkinek el kellene mondanunk, úsztunk kettesben a boldogságban. Pár nap múlva felhívtam a szüleimet, Tibi pedig még egy hét múlva sem szólt Évinek. Teltek a hetek, és én lassan neki akartam állni a szervezésnek. Helyszíneket nézegettem és dátumokon gondolkoztam, Évi pedig még mindig nem tudta. A hetekből hónapok lettek, és én már azt sem tudom, hogy lesz-e esküvőnk, hiszen el sem tudom képzelni, hogy venné ki magát, ha tulajdonképpen az anyósom háta mögött állnék neki megszervezni az egyetlen fia esküvőjét.

Őszintén szólva nem akarok megint egy hatalmas vitát Tibivel, szeretném a jegyességünk hónapjait békésen megélni, tervezgetni, a jövőről beszélgetni és kerülni a feszültséget, ha már az esküvőszervezés miatt úgyis lesz elég. Fogalmam sincs, mihez kezdjek, már az is megfordult a fejemben, hogy magam hívom fel Évit, és jelentem be a dolgot, de attól tartok, hogy azt Tibi sosem bocsátaná meg.

Anikó történetét Király Etel dolgozta fel.