Egyetemet végeztem, dolgozom, a saját keresetemből élek, van egy komoly párkapcsolatom, vannak terveim az életben, mondhatni felnőtt férfi vagyok. Viszont mindez kirepül az ablakon, amint belép anyukám az ajtón, amit egyáltalán nem bánok.
Már kisfiúként is mindig azt halljuk miközben felnövünk, hogy önállónak kell lenni, határozottnak és keménynek. Valahogy ebbe nem fér bele az, hogy először fiúként, majd férfiként közeli legyen a kapcsolatunk édesanyánkkal. Emiatt már általános iskola végére gáz, ha valakiért bemegy az anyukája, a középiskolás időkben pedig már az is ciki, ha valakit nyilvánosan megölel az anyja. Ez mind baromság.
Jó esetben a legtöbben a kezdetektől fogva imádjuk az anyukánkat, ami nálam sem volt másképp. Lábatlankodtam mellette a konyhában, általában ő jött értem iskolába, vele mentem el vásárolni. Közben jól éreztem magam, és ez soha nem változott, annak ellenére se, hogy egyre cikibb lett. Persze felső tagozatosként, meg gimisként már egyedül jártam ki-be az iskolába, de amikor volt lehetősége anyukámnak értem jönni, akkor nagyon örültem neki.
Ahogy annak is, ha utána elmentünk valahova kettesben, és ez még egyetemista koromra se változott meg. Ha úgy jött ki a lépés, boldogan találkoztam vele, szívesebben vártam még egy-két órát valahol, hogy együtt mehessünk haza.
Ő az anyukám, nincs ebben semmi gáz, nem kell varázsütésre eltávolodnom tőle, csak azért mert felnőttem.
Éppen ezért most is imádok vele lenni, elhívni egymást valahova, sőt, még most is örülök, ha ott van, amikor ruhát választok. A szalagavatómra is tudott segíteni jó zakót választani, most is ugyanolyan jó a szeme hozzá, minek változtatni ezen? És igen, mindeközben a kisfiaként kezel, amit én egyáltalán nem bánok, mert az vagyok.
Abba viszont soha nem nyugodnék bele, hogy az anyám beleszóljon az életembe. Hiszen attól, hogy a gyereke vagyok, én már a saját utamat járom, és meg kell húzni határokat. Sokan esnek abba a hibába, hogy megszokják az édesanyjuk nyújtotta a kényelmet, hogy mindent kitalálnak nekik, hogy minden szépen elő van készítve. Csak amikor a saját a lábukra kellene álljanak, hiába dolgoznak és keresnek jól, legbelül még mindig tehetetlen gyerekek, akik minden párkapcsolatukban az anyai kényelmet keresik.
Rám nemcsak főzött anyukám, hanem megtanított főzni, nemcsak megmondta melyik a jó zakó rám, hanem elmondta miért áll jól, nemcsak megmondta mit csináljak, hanem beszélgettünk egymással. Persze, olyan háztartást soha nem fogok vezetni, mint ő, de nem is kell várjak a páromra, hogy főzzön nekem, ha éhes vagyok, vagy takarítson utánam.
Felnőttem mellette, a szárnyai alatt, pedig még mindig az Ő kicsi fia vagyok.
