Nem tudom, én magam nem találkoztam még olyan gyerekkel, akit bármiért kis szörnyetegnek tituláltam volna. Soha.
De láttam olyan gyereket a normától eltérő módon viselkedni, akiről tudtam, hogy a szülők vasmarokkal fogják otthon. Ám amikor kiszabadult a gyerek onnan, amikor nem érezte magán a szülők vasvilla szemét, akkor indult a tombolás. Bizony. Megtáncoltatta az idegeneket is. Rombolt, kívül belül egyaránt.
És láttam titokban tetkóztató kamaszokat. Olyanokat, akiknek MEGTILTOTTÁK a tetkót, és CSAK AZÉRT is varrattak. Persze olyan helyre, ahova egészséges helyzetben nem ér el a szülő szeme. Beszéltem lányokkal, akik számára a szex nem más, csak sport, miközben otthon ők a JÓ KISLÁNYOK, akik minden délután percre pontosan hazaértek. Csak éppen megtanultak színlelni, alakoskodni, maszatolni, szemrebbenés nélkül hazudni. Önmagukról. Önmaguknak. De leginkább a (túl magas) korlátokat állító szülőknek.
Láttam gyerekeket összekapaszkodni, egymásnak falazni, próbáltak már bevonni engem is (felnőtt embert) a falazásba, mert OTTHON LEHETETLEN volt a felvállalása olyan dolgoknak, amelyeknek abban az életkorban már helye és ideje lenne.
Láttam rettegő gyereket, aki lekéste a soros buszt, és tudta, otthon majd veszettül dühös számonkérés lesz, magyarázkodni kell.
Láttam rettegő gyereket zokogni, akinek nem lett ötös a dolgozata és tudta, hogy otthon megbüntetik ezért.
Láttam félelmet már gyerek szemében, aki egy válságos, túlfeszített pillanatban kimondta azt, amit őszintén gondolt, és tudta, hogy azt otthon (nem előttem persze), a szülők megtorolnak majd.
Láttam szeretetre, megértésre éhes gyereket, aki több tiltást kapott, mint simogatást.
De nem láttam szörnyeteg gyereket. Se kicsit, se nagyot soha.
Láttam fáradt, éhes, nyúzott, kitaszított, meg nem értett, állandóan piszkált, túlhajszolt, semmibe vett, bántalmazott, fizikailag és lelkileg elhanyagolt gyerekeket, akik tudtak kis szörnyeteg módjára REAGÁLNI a velük történtekre.
Attól még nem lettek szörnyek.
Én hiszem, hogy a gyereknek ELSŐSORBAN szeretetre, megértésre, tiszteletre, biztonságra, elfogadásra, az életkorának megfelelő szabadságra van alapvetően szüksége. És csak MÁSODSORBAN korlátra. Az csak utána jöhet. Mert ha a felsoroltakat, de különösen ha az igazi szeretetet megelőzi a KORLÁT, akkor az nem lesz igazodási pont, nem lesz kapaszkodó sosem. Csak egy korlát, amit le kell rombolni. Mindenáron. Vagyis szörnyekként nem akkor fognak viselkedni, ha nincsenek korlátok, hanem akkor, ha a szeretettel teli figyelem hiányzik. De az nagyon.
