Nézem ezt a lovat. Csokoládébarna, engem fürkésző szemét, hegyes füleit. Figyel rám. Olyan átható a tekintete, hogy beleborzongok. Talán sose figyelt rám ennyire senki, ilyen lelkemig hatoló figyelemmel.
Első pillantásra szerelem van közöttünk, pedig én igazából félek a lovaktól. Rossz élményeim vannak a lovakról, gyerekként rám hajtott egy részeg kocsis két nagy lovat, majdnem megtapostak. Ne higgyétek el, hogy a lovak kitérnek, átlépnek az ember fölött. Ha emberi gonoszság irányítja vágtájukat, engedelmeskednek. Majdnem ott maradtam. Ezért félek a lovaktól, pedig az emberi gonoszságtól kellene félnem.
Most fürkésszük egymást ezzel a lóval. Pár perce még a boksz másik végében állt, de most itt van közel hozzám, karnyújtásnyira. Nem is vettem észre, mikor lopta ennyire közel magát. Óvatosan nyúlok felé, a sörényét érinteném, de orra megelőz. Belenyomul a tenyerembe. Belesajdul a szívem az érintésbe. Finom, leheletfinom. Forró.
Szuszog. Én is szuszogok, érzem fanyar ló szagát. Akkor közelebb hajol hozzám, egész a vállamig, belefúrja csodás fejét a vállgödrömbe. Tudom, hogy félnem kellene, nem ismerem ezt a lovat, nem ismerem a lovakat, csak azt a kettőt, a majdnem eltaposó, rémületes igáslovat….. mégse hőkölök hátra. Átölelem a nyakát és valami földöntúli, nem emberi nyugalom jár át.
Hirtelen megértem, mit jelent LOVAS- nak lenni, megértem a lovak ajándékát. Boldogság minden pillanat. Szavak nélküli vigasztalás, terápia.
Kinyitom a boksz ajtaját, kiengedem a lovat. Sétál mellettem. Nincs kötőfék se rajta, se rajtam.
És arra vágyom, hogy a hátára ülve lovagoljak ki a világból, pedig eddig a napig lasszóval se lehetett volna megfogni, rávenni arra, hogy egy ló hátára üljek.
