Néha a bocsánatkéréssel mérgezzük tovább a szitut – éppen ezért ismernünk kellene a helyzethez illő formát.
Bár, a formát megelőzően az őszinte, tiszta szándékra van szükség. Ha az hiányzik, nincs az a szép szó, gesztus vagy ajándék, amely hitelessé tenné a megbánást. Azt megspórolni, kihagyni vagy elmaszatolni lehet, bocsánatkérést füllenteni, eljátszani lehet… csak éppen értelmetlen és romboló.
Persze az egyensúlyt vesztett kapcsolatokban sokszor az kér bocsánatot, aki nem is hibázott, de félelemből, sőt sokszor pánikból mindig az EGYIK fél keresi a másik bocsánatát. Ez se igazi bocsánatkérés azonban, sokkal inkább pániküzenet: a másik el ne hagyja. Pedig ezekben a kapcsolatokban okosabb lenne venni a kalapot és önmagunktól kérni bocsánatot, hogy annyi időt elvesztegettünk.
De térjünk vissza a bocsánatkérés formáira. Sokfélét ismerünk, akár szokások is kialakulhatnak egy-egy kapcsolatban. Mindannyian ismerjük: „XY úgy szokott bocsánatot kérni….”
A nejét gyakran csaló férjek jellemzően valamilyen nagy értékű ajándékkal kértek bocsánatot a múltban, és tudni lehetett a sok gyémántot viselő asszonyokról, hogy azoknak valószínűleg kicsapongó életet él az ura. Szoknyabolond. Csélcsap. Csalfa.
Ez a forma ma is ismert, sokan kifejezetten a drága ajándék elsöprő, fájdalmat enyhítő erejében hisznek.
Mások a virágok szépségével üzenik, megbánták, amit tettek vagy mondtak.
Megint mások a szavak erejére támaszkodnak: gyönyörű levelekben kérnek elnézést a másiktól. Vagy szemtől szemben mondják ki: Bocsánatot kérek.
Mindegyik forma működhet, leginkább akkor, ha a megbántott fél szeretetnyelvét alkalmazzuk. Azt, amit a másik ismer és hitelesnek érez.
Tudjátok, mi nem működik?
A BOCSI….. az ugyanis még akkor is kevés, ha a másiknak véletlenül a lábára lépünk a villamoson.
Ha csak egy bocsi kinyögésére van indíttatásunk… inkább maradjunk csendben. Vagy szavak és drága ajándék nélkül, öleljük meg erősen, tiszta szívből azt, akit megbántottunk.
