Eszmélésünk pillanata óta szeretnénk valamit elérni, megkapni, megszerezni vagy befejezni.
Aztán megkapjuk, elérjük vagy befejezzük és újabb sóvárgás tör fel a lelkünkből. Más szerzések, elérések, tárgyak, érzések felé.
Korunk emberét a sóvárgás és a nyugtalanság jellemzi nagyon és az elégedettség békéjét nélkülözi végletesen.
Pedig milyen jó is lenne, ha igazi, minden porcikánkat átjáró békére lelnénk. Legalább egyszer az életben.
Legalább egyszer az életben megtapasztalhatnánk azt, hogy milyen, ha pont elég az, amink van. Ha nem akarnánk többet, több tárgyat, nagyobb házat, szebb autót vagy fényesebb műszaki cikkeket.
Ha elégedettek lennénk külsőnkkel is: ha szépnek láthatnánk magunkat és nem szeretnénk a jelenlegi kinézetünknél szebbnek tűnni. Ha elég dúsnak látnánk a hajunkat, makulátlannak a bőrünket, vékonynak a derekunkat, igézőnek a tekintetünket. Ha nem kínozna minket az elégedetlenség szörnye, és nem akarnánk megváltoztatni azt, amit kaptunk a természettől, így nem is vágyakoznánk műszempillára, szilikon dúsításra a kebleinkbe, ragasztott fürtökre és újabb és újabb fiatalító kezelésekre. És mindezek beszerzéséhez szükséges álombevételre.
Ha elégedettek lennénk életkorunkkal és elfogadnánk (egyszer az életben), hogy PONT annyi idősek vagyunk, amennyi éppen. Harminc vagy negyven vagy éppen ötven. És belesimulnánk a SAJÁT korunkba, a saját idő – univerzumunkban léteznénk. Nem a múltban topognánk és nem a jövő felé karmolásznánk kétségbeesetten, mert majd akkor lesz jó.
Ha észrevennénk a MOST az jó. Mert létezünk, MOST létezünk és az olyan csoda, amit észre kellene vennünk, a helyén értékelnünk. Legalább egyszer az életben.
Mert attól helyére kerülne minden. Mert akkor SÓVÁRGÁS helyett HÁLA csordulna a szívünkben. Gyönyörű rezgések, édes érzések….. és a tudat, hogy nem az egyszer az életben olyan fontos, hanem hogy az élet EGYSZERI, megismételhetetlen csoda.
