Többször is láttam már őket. A fiút, meg a lányt, a Keleti környékén rodeóznak délutánonként, egy ideig mindennap összefutottam velük.
A lány a fiú ölében ül és mindig nevet, a fiú meg egy mozgáskorlátozottak számára gyártott elektromos kis kocsiban. Nagyon gyorsan mennek azzal ők ketten, szeretnek száguldozni. Láttam már őket esőben, hóban, de nyáron is.
Régóta együtt vannak, vagy csak pár hónapnyi együtt utazás adatott meg számukra, nem tudom. De azt látom, hogy ők ketten együtt boldogok. A lány tud járni. Láttam már őt kijönni boltból, amikor enni, inni hoz a fiúnak és láttam már kávézóba is beszaladni. Olyankor kihozza a kávét, visszaül a fiú ölébe és közösen isszák meg. Olyan meghittséggel kávéznak a kerekesszékben, mintha csak otthon tennék azt, vagy olyan lazasággal, ahogy a SÉTÁLÓ, kézen fogva járó fiatal szerelmesek teszik azt boldogan, egymásba feledkezve.
Tüüütüüü – tütüüüüü….. kiáltja a lány sokszor hangosan, vagy azt sziszegi: sihuhuuuuu…. akár egy mozdony és a járókelők szétugranak. Tényleg gyorsak. Tényleg boldogok. Tényleg szeretik egymást.
Néha hallom, ahogy morognak az emberek, megjegyzéseket tesznek rájuk vagy beszólnak valami kellemetlent, csúnyát, mert ki kell térni, mert a fiatalok utat kérnek, sőt követelnek, mert túl gyorsak, harsányak. Harsány a boldogságuk is. Szembeötlő, kikerülhetetlen, szemérmetlen.
De én nem morgok. Szívből drukkolok nekik: tartson ki a fiú mellett a lány. A fiú meg kapja ölbe őt. Száguldozzanak. Nevessenek sokat. Kiabálják szívből, hogy sihuhuuuu. Merjenek élni és mozdulni együtt, egy életen át.