Egész nap fortyogott magában. Mert a párja nem hívta fel, üzenetet se írt és még egy vacak szívet se dobott át. Eddig minden összekapás után legalább egy szívet dobott. Vagy egy morcos szmájlit. Valamit. Életjelet.

Másként szeretünk mindannyian, bár ismerjük rég a szeretetnyelv kategorizálását, ennek számtalan variációját alkalmazzuk kapcsolatainkban. Úgy szeretünk, ahogy tudunk.

Mindenki rohan. Szalad a párod, te is sietsz épp valahova, múlnak a percek, és úgy érzed nincs idő semmire. Nincs idő reggel IGAZI búcsúzásra, este IGAZI hazaérkezésre. Hozzá. A másikhoz, akit szeretsz, aki szeret téged. Akivel összekötötted az életed. Nincs érintés. Nincs simogatás. Gyors puszi reggel este, szigorúan a száj sarkára, éppen csak leheletnyi, nehogy már kedvet kapjon a másik.

Hálásnak lenni nem tűnik könnyű feladatnak. Az EGO ellen dolgozik, azt teszi helyre. De ha elindulunk egy olyan úton, ahol a hála mindennapi társunk, akkor ráébredhetünk, hogy a hálás szívvel élt élet sokkal gazdagabb, mint az, amikor ELVÁRÁSOKKAL és csalódásokkal kövezünk ki azt. Most következő anyagunk egy olyan fiatal lány írása, aki megtanulta értékelni a hálát, és ezt el is mesélte nekünk.

Az E-naplók előttről mesélek, ezt biztos veszitek. Arról az időről, amikor a szülők felé az infó nem a fészen és nem is az elektronikus naplókon keresztül  ment.

Sokan csak és kizárólag a szerencsének tulajdonítják a boldogságot. Jó helyre kell születni, jó időben. Pénz, csillogás nagy vagyon, kell hozzá. Pedig az életben megélt örömök jelentős részének köze sincs a szerencséhez, a pénzhez még annál is kevesebb.

Többször is láttam már őket. A fiút, meg a lányt, a Keleti környékén rodeóznak délutánonként, egy ideig mindennap összefutottam velük.

És addig tartotta fogva a gyerek tekintetét, amíg az meg nem ígérte, amíg meg nem látta a gyerek szemén, hogy ÁTMENT az üzenet.