Kifogások. Kifogások. Kifogások. Velem akarsz lenni? Tényleg? Akkor hol vagy? Hol vagy ebben a pillanatban? Hol vagy egy másikban? Hol vagy az életemből?
Egy fantom vagy. Annál is rosszabb. Mert létezel, és mégsem.
Felbukkansz, felkavarsz. Minden ígéreted bilincs rajtam, fogva tartasz. De te nem vagy velem.
Nem, nem akarlak birtokolni, hiába vádolsz ezzel. Nem én vagyok az, aki kihasznál, aki szabadságodra tör. Te vagy ez. Te dolgozol ellenem. Te nem szeretsz annyira, hogy velem legyél. Hogy velem legyél teljesen, de nem is engedsz el. Én választottam ezt az életet magamnak, azt mondod, ugye? Én akartalak megkapni. Én akartam ezt a felemás, sehova nem szaladó, félelmekkel, szorongással teli „szeretői” életet. Én mondtam neked az elején, hogy ez is elég. Ez is több a semminél. Hogy ez van, ha ennyit jut, hát ennyi jut nekünk.
Én mondtam, igen… de te meg azt mondtad, hogy nem szereted azt a másikat, csak kényszerből vagy vele, hogy már kifelé szaladnál. Csak a vagyon. Csak a gyerek. Csak mit szólnak mások. Az após. Az anyós. A rokonság. Hogy eleged van.
Azt is mondtad, engem szeretsz. De akkor hol vagy? Hol vagy a hétvégéken? Hol vagy az ünnepeken? Hol vagy karácsonykor?
Miért nem velem bontasz ajándékot a fa alatt? Miért bontom EGYEDÜL, öt éve már egyedül az ajándékodat?
Mit tegyek, hogy lépni tudj? Lépni akarj? És hol vagy a családodban? Ott otthon vagy? Igazán? Hova tartozol? És leginkább és újra meg újra… ki vagy igazán?
A cikk itt még nem ért véget, a folytatást IDE kattintva érhetitek el.
