Lelki diétába kezdek, megvonom magamtól az érzéseket. Nem szeretlek többé. Nem gyűlöllek többé. Nem vágyom utánad.
Tudom, hosszú még az út, még visszaeső vagyok. Néha még elkap valami keserédes hangulat. Néha még elábrándozom azon, amiről azt hittem, létezik, az enyém, de persze sosem volt az, sosem volt kerek, sosem volt igaz.
Az első pillanattól szerettelek. Te az első pillanattól hazudtál nekem.
Én futottam feléd, te meg kitártad a karod, mintha öleléssel fogadnál, de a kitárt karjaidba más is belefért. Más nők. Sok nő.
Nem én voltam az egyetlen, de szerelmes vakságomban eleinte észre sem vettem ezt.
Én neked adtam mindenem: az érzéseim, a múltam, a jelenem. A jövőm is rád bíztam. Rosszul tettem, hanyagul bántál a rád bízott kincsekkel. Néha elárultál, néha kigúnyoltál. Néha eljátszottad, mintha büszke lennél rám. Büszke arra, hogy hozzád tartozom. De sosem engedted, hogy igazán hozzád tartozzam. Távol tartottál, de azért kéznyújtásnyira – ha mégis kellek, akkor hozzám férhess. Odahúzzhass, megmerítkezz. Belém kóstolj. Aztán újra eltartottál magadtól. Húztál-vontál kedved szerint.
A Ridikül oldalán található olvasói levelet ITT olvashatjátok tovább.
