Vannak, akik kifejezetten utálják a karácsonyt. Már szeptember végétől utálkozva nézik a boltokban gyűlő karácsonyi csecsebecséket, és folyamatosan azt szajkózzák, hogy az egész karácsony nem más, csak üzlet, ami már egyáltalán nem a családról és a szeretetről, sokkal inkább a pénzről szól. Aztán mikor épp letudták a karácsonyt, következhet a második felvonás: február 14-én újra itt az egyik legmegosztóbb „ünnep”, a Valentin-nap.
Mint olyan sok mindenben, általában ebben a kérdésben is jellemzőek a végletek. Van, aki ünnepli és szereti a Valentin-napot, míg mások tudomást sem vesznek róla. Akadnak azonban olyanok is, akik kifejezetten utálják, hogy február 14-e egyfajta ünnep lett.
Mindannyian ismerjük a szokásos frázisokat: „ez is csak a pénzről szól”, „ugyan már, ez egy amerikai ünnep, mi miért ünnepelnénk?”,
aztán meg ott van még az is, hogy „nemcsak ezen a napon kell szeretni a másikat, hanem mindig”, és főleg az, hogy „én máskor is szoktam ajándékot venni a kedvesemnek, nem csak évente egyszer”.
Az is lehet, hogy mi is így gondoljuk, szívünk joga, de valójában csak megfosztjuk magunkat egy apró ünneplés lehetőségétől. Attól a lehetőségtől, hogy ez a nap egy kicsit más legyen, mint a többi, hogy egy kicsit, épp csak egy cseppnyivel több szeretet és kedvesség járjon át minket. Itt vagyunk az amúgy is borongós február kellős közepén, amikor úgy tűnik, hogy már évek óta szürkeség van, hiszen minden reggel sötétben kelünk és sötétben érkezünk haza. Olyan érzés, mintha soha többé nem vehetnénk le az átkozott télikabátot, és a tavasz mintha még fényévekre lenne. Ennek az egész szürke, munkás hétköznapokkal tarkított masszának a közepén miért is ne lehetne egy apró fényes pont, aminek örülhetünk?
A cikk folytatását keressétek a Ridikül oldalán!
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
