Szívesen ennétek egy burritót, de nincs kivel. Mit tesztek? Inkább házhoz rendelitek, vagy fogjátok magatokat és elmentek egyedül vacsizni? Bár a legtöbben valószínűleg az első verzióra szavaznak, jómagam a magányos farkasok táborába tartozom: imádok egyedül csinálni olyan dolgokat, amiket mások csak társasággal szeretnek csinálni. Tudom, sokan már a dolog gondolatától feszengenek, pedig szerintem semmi különös nincs abban, hogy előszeretettel megyek ide-oda egymagam.
Mindenkinek van egy olyan fura ismerőse, aki szeret egyedül moziba járni, vacsorázni menni, beülni valahova egy jó kávéra, vagy csak úgy sétálgatni. Az én baráti körömben ez a fura ember én magam vagyok:
imádok egyedül csinálni olyan dolgokat, amiket a legtöbb ember kizárólag társas tevékenységként tud elképzelni.
Az utazáson és a fesztiválozáson kívül már elég sok dolgot csináltam egyedül:
Ha kikapcsolódásról van szó, nekem ezekre a pillanatokra ugyanúgy szükségem van, mint a barátokkal, ismerősökkel közös programjaimra. Az ember ugyan társas lény – azaz igényli, hogy közösségben létezzen, és kapcsolatai legyenek –, de nem egészséges, ha valaki folyamatosan másokkal van interakcióban.
Abban mindenki egyetért, hogy a feltöltődéshez néha magunkra kell maradnunk, az viszont kellemetlen érzéseket generál egyesekben, ha mindezt nyilvános helyen tesszük.
Az „énidő” ugyan elfogadott dolog, de csak addig a pontig, amíg otthon, a négy fal közt kerül eltöltésre: ha a kanapédon fetrengve bámulod a Netflixet egész délután, az teljesen oké – ha emberek közé merészkedve töltenél némi időt egyedül, akkor viszont fura vagy.
Az egyedüllét egy olyan dolog, ami mindannyiunk életében jelen van bizonyos fokig – és ez így természetes –, de nem szeretjük, ha mindez „láthatóvá” válik. Ezért feszengenek sokan, ha esetleg egyedül kellene beülniük valahová ebédelni, vagy egyedül kellene megnézniük egy filmet a moziban.
Ma, amikor nonstop összeköttetésben vagyunk egymással az okostelefonjainknak, illetve a social mediának köszönhetően, az egyedüllét kívülről nézve félelmetesebb dolognak tűnhet, mint korábban bármikor. A közösségi média korában – ha csak egy óra erejéig is, de – antiszociálisnak lenni főbenjáró bűnnek számít.
Pedig az a helyzet, hogy
az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. Én például bárhová is megyek egyedül, az önállóan eltöltött pillanatokat nem szükség, hanem igény szüli bennem.
Nem azért ülök be valahova egy kávéra egyedül, mert magányos vagyok, és nincs kit magammal hívnom, hanem mert néha jobban feltölt egy-egy ilyen óra, mint egy kiadós barátnős lelkizés. Egy átlagember az élete túlnyomó részét társaságban tölti:
társaságban vagyunk az iskolában, a munkahelyünkön, jó esetben az otthonunkban, és a szabadidős programjaink nagy részén is, ráadásul folyamatosan tartjuk a kapcsolatot az ismerőseinkkel e-mailen, Messengeren, ilyen-olyan applikációkon keresztül.
Mivel minden azt az illúziót hivatott fenntartani, miszerint sosem vagyunk egymagunk, a mai világban az egyedüllét nagyobb tabu, mint valaha, de nagyobb kincs is, hiszen még ritkábban akad olyan pillanat, amikor semmi nem vonja el a figyelmünket önmagunkról, és a jelenről, amiben létezünk.
