A minap az egyik barátnőmmel találkoztam, aki órákon át arról beszélt, hogy mennyire összevesztek a pasijával, egész éjjel sírt és szerinte már csak egy hajszálon múlik, hogy szakítsanak. Ültem vele szemben, bólogattam nagyokat, próbáltam okosakat mondani és közben arra gondoltam, mennyire szerencsés vagyok, hogy nem én vagyok most ebben a helyzetben.

Forrás: Canva

Sokszor voltam már hasonló élethelyzetben. Többször előfordult, hogy hiába tettem meg mindent, mégsem működött a kapcsolatom, tehetetlen voltam és féltem, hogy vége lesz. Számtalanszor megkaptam már, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem lehet belém szeretni, vagy hogy a másik képtelen mellettem elköteleződni. Annyiszor csalódtam már, hogy megszámolni sem tudom és eljött az a pont, amikor elhatároztam, hogy soha többé nem akarom ezt érezni. Falakat húztam a szívem köré, s bár azóta nincs csalódás és fájdalom az életemben, a boldogság is csak nehezen szűrődik be.

Nem ölel át és nem kérdezi meg senki, milyen volt a napom és ha magam alatt vagyok, senki sem mondja, hogy „Ne aggódj, minden rendben lesz.” Nincs kis kifli-nagy kifli, szerelmes pillantások és buja pillanatok, ahogy nincs sírás, veszekedés és szemrehányás sem. Üres így az élet.

Van egy kedvenc Osho idézetem, ami arról szól, hogy kaktusznak lenni könnyű. Könnyű szúrós tüskékbe burkolózni, másokat ellökni magunktól. Az igazi erő valójában abban rejlik, ha a sok csalódás után nyitunk a világra, vállalva azt, hogy újra sérülhetünk. Egy párkapcsolatban ugyanis néha elkerülhetetlen a fájdalom. Két ember folyamatosan tükröt tart egymásnak és bizony nem egyszer előfordul, hogy fájdalmas meglátni önmagunkat a másik szemében.

Az élet minden pillanatában benne van a boldogság és a csalódás egyaránt. Pont ettől szép és ijesztő egyszerre, hogy teljesen kiszámíthatatlan. Arra nincs garancia, hogy két ember örökké szeretni fogja egymást és nem csalódunk újra, ha viszont a csigaházban maradunk, garantáltan megfosztjuk magunkat a legszebb érzésektől.