A szerelemről csak két esetben szoktunk beszélni: a kezdeti, boldog fázisról, amikor még minden olyan új és szép, amikor rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélitek a világot. Vagy pedig arról, amikor elmúlnak az érzések, valamiért kihűl az egész, vagy egyszerűen csak véget ér. Na de mi van a kettő között, a „való életben”?
A jó kapcsolatért tenni kell, ezt sokszor hallottuk már. Mégis, mintha hajlamosak lennénk elfelejteni ezt: mintha azt hinnénk, a másik valami nekünk járó dolog, valami, amiért egy fűszálat sem kell keresztbe tenni, miután megszereztük. Ha pedig valami nem jó? Akkor gyorsan lecseréljük… Ahogy körbenézek, gyakran azt látom, hogy az emberek úgy tekintenek a kapcsolatokra, mint valami eldobható játékszerre. Ha megjelenik az első probléma, máris felmerül a fejükben, hogy lehet, jobb lenne külön utakon folytatni. És oké, én elhiszem, hogy nehéz, de ébresztő!
Az élet nem valami habos rózsaszín tündérmese: a happy end nem törvényszerű, nektek is tennetek kell érte!
Mert a szerelem önmagban nem elég. Hiába érzitek úgy, hogy minden tökéletes, előbb-utóbb rájöttök, hogy ez távolról sem igaz. Persze ezzel nem azt mondom, hogy semmi értelme az egésznek, épp ellenkezőleg!
Szerintem a szerelem pont azért csodálatos, mert a tökéletetlenségek ellenére is kitart. Az igazi, mindent elsöprő szerelem, amikor tényleg azt érzitek, hogy megtaláltátok a másikban egy eddig elveszettnek hitt részeteket. Valami láthatatlan, eltéphetetlen szál, ami a másikhoz köt. Biztonságérzet, mert tudjátok, hogy a legnagyobb vihart is túléli. Hogy együtt mindent meg tudtok oldani, mert ketten erősebbek vagytok. És nem ez lenne az egész lényege?
Mert a szerelem nem azt jelenti, hogy minden tökéletes, hanem hogy úgy döntötök, együtt legyőzhetetlenek vagytok.
Hogy a büszkeségen túllépve igenis hajlandóak vagytok mindent megtenni azért, hogy működjön a dolog. Hogy ki meritek mondani, ha baj van, mert tudjátok, hogy együtt bármit meg lehet oldani, feltéve, ha mindkét fél akarja…
Hiszen a rózsaszín ködön túl igenis előfordulnak nézeteltérések, lesznek olyan időszakok, mikor úgy érzitek, hogy valami nem oké. És jönnek a veszekedések, a kétségek, az alattomos gondolatok, amik a bőrötök alá másznak, hogy tényleg megéri-e az egész… Ekkor jön el az a pont, amikor közösen ki kell találni, hogy hogyan tovább, hogy mindenkinek jó legyen. Persze vannak, akik ilyenkor a szakítás mellett döntenek, és tényleg van az a pont, ahonnan már nem lehet visszafordulni, de a legtöbb esetben szerintem csak megijedünk.
Attól, hogy kiderül: mégsem olyan minden, mint a mesékben…
Annyiszor hallottuk már, hogy belénk sulykolják, „boldogan éltek, míg meg nem haltak". Ám arról senki nem akar tudni, hogy mi mindent kell tenni a hepiend érdekében. Mert minden kapcsolatban vannak kisebb-nagyobb hullámvölgyek, megoldásra váró problémák, konfliktusok, amik abban a pillanatban hatalmasnak tűnnek. Akármilyen nagy is a szerelem, lesznek olyan napok, amikor úgy érzitek, nem működik, hogy máshogy kellene az egészet. De pont ez különbözteti meg a szerelmet az apró, felületes fellángolásoktól: hogy nem eldobni akarjátok, hanem megjavítani, ha úgy érzitek, valami elromlott. Méghozzá azért, mert tudjátok:
mindennek ellenére ti soha semmire nem cserélnétek el ezt az egészet.
„Nem akartam szerelmes lenni, de közben kétségbeesetten vágytam rá, hogy szeressenek”
Sokan mondják, hogy a legjobb dolog a szerelemben a tudat, hogy bármi is történik, ott lesz nektek a másik. Hogy ez egy kölcsönös bizalmon alapuló viszony, ám arról többnyire hallgatni szoktak, hogy milyen hosszú az út odaáig, hogy meg merjetek nyílni valakinek. Hogy félre tudjátok tenni a múlt fájdalmait és töréseit, és helyet adjatok valami újnak.
