A plátói szerelmek a legszebb és legfájdalmasabb emlékeink. Az első plátói szerelem az első szerelem, az első igazi szerelem előtt. Egyperces arról, amikor valakit nagyon szerettünk, akinek fogalma se volt róla, hogy mennyire szeretik.
Ma, miközben az egyik megbeszélésről a másikra rohantam, a metrón átpörgettem a Facebook-oldalamat. Ráakadtam a képedre. Megnősültél. Elmélyültem az arcvonásaidban, a mosolygödrödben. Arra gondoltam, hogy nem változtál semmit, pont olyan kisfiús az arcod, mint volt tizenöt évesen. Akkor estem beléd. És te soha nem tudtál róla.
Nem is tudom, hogyan kezdődött. Csak arra emlékszem, hogy egyszer csak befészkelődtél a gondolataimba, megjelentél fogmosás közben, akkor is, ha reggel felkeltem, és ez rettenetesen bosszantott. Néha csak álltam reggelente a tükör előtt, szájból kilógó fogkefével, és erősen ráztam a fejem, hogy: „Nem, nem, nem, menj innen a fürdőszoba faláról! Tűnj a fejemből, a fogmosásaimból! Egyébként is, miért kell ilyen abszurd helyzetben eszembe jutnod?!”
Eléggé utáltalak. Mivel a barátnőm tesója voltál, gyakran lógtunk együtt nagyobb társaságban. Nem beszéltünk sokat. Olyanok voltunk, mint az a két osztálytárs, aki nincs különösen jóban, de a suli miatt kénytelen együtt tölteni négy fal között a napokat. Eleinte, ha találkozunk, duzzogtam. Idegesítettél, ha ott voltál a közelemben. Ez rossz volt, de egészen jó állapot volt ahhoz képest, amikor eltűntél a látóteremből.
Hol vagy? Kivel vagy? Mit csinálsz? Állandóan ezen járt az eszem. Elkezdett a hiányod fájni.
És ekkor kezdődött el egy gyötrő négy év, aminek minden napján veled keltem és veled feküdtem. Gondolatban. Soha nem mondtam el neked.
Mi az az #egyperces?
Fiktív történetek, amelyeknek van valóságalapja. Magamba szívom őket az utcán, a villamoson, a tanítási gyakorlaton, a szerkesztőségben, Budapesten és vidéken. Majd átdolgozom és elmesélem, hogy elgondolkodjatok, elgondolkodjunk, sírjunk, nevessünk.
Az összes #egyperces írásomat ide kattintva olvashatjátok.
Kínzó volt minden pillanat, amit melletted töltöttem, és még kínzóbb, ha nem láttalak. Ha melletted voltam, akkor megőrültem attól, hogy nem veled vagyok, hanem csak veled egy légtérben. Néha csak néztelek, és elképzeltem, milyen lenne, ha a barátnőd lennék. Ha megcsókolnál.
Lassan tőled függtek a napjaim. Ha láttalak egy pillanatra, akkor boldog voltam. Ha többre, akkor szívtam magamba a látványod. Olyan voltál nekem, mint a víz a szomjazónak: szomjoltó, a lételemem. Otthon elképzeltem, milyenek lennénk együtt, de közben olyan nagyon jól játszottam, hogy nem érdekelsz. Végignéztem, ahogyan becsajozol. Láttam, milyen vagy, ha szerelmes vagy, és iszonyúan fájt. Egyszer én cipeltelek haza részegen, mikor otthagyott a barátnőd. Miközben vigyáztam rád, titokban azt reméltem, talán lehetek én a következő.
Azt gondoltam, ha én lennék a barátnőd, akkor én sosem bántanálak meg. Aztán meg arra gondoltam, sose akarnál tőlem semmit.
Mielőtt magadhoz tértél volna, hazamentem.
Egyszer elkapott minket egy vihar. Valamikor a negyedik év végén. Akkor éppen volt barátnőd, a városban futottunk össze, a tesódhoz mentem, te meg haza. Együtt mentünk, így volt logikus. Ránk zuhant az ég, behúzódtunk egy bolt kiszögellése alá. Iszonyúan üres volt a város. Soha nem volt még ilyen üres.
A szívem a torkomban dobogott. Nem bírtam lenyelni. Figyeltem, ahogyan kavarog a szád előtt a pára. Rám adtad a kabátod, és én azt hittem, megáll a szívem. Eligazgattad rajtam, arcomból kisímítottál pár hajszálat, az arcod odahajolt az arcomhoz. Megbizsergetett az érintésed, soha nem voltunk még egymáshoz ilyen közel. Valamiket kérdezgettél, de én csak flegmán hümmögtem, meg is rántottam a vállam.
Belehaltam volna, ha rájössz, hogy atomjaimra estem tőled.
Közben meg arra vártam, hogy bárcsak még közelebb jönnél, vagy csinálnál valamit, hogy végre eldobhassam ezt a megjátszott flegmaságot. Hogy végre tudjam, hogyan csókolsz. Igaziból.
Aztán elállt az eső, hazasétáltunk, néha össze-összekoccant a vállunk. Neked jött a csajod, kurtán elköszöntem, bementem a tesódhoz. Úgy rémlik, sokáig néztél utánam. Mélázva. Akkor nyáron láttalak utoljára, ősztől Pestre költöztem, ritkán jártam haza, ha mégis, elkerültük egymást.
De a mai napig megőrjít a kíváncsiság, hogy milyen lett volna, ha tényleg megcsókolsz. Arra gondolok, mi lett volna, ha.
Lehet, én állnék melletted?