Emlékeztek, nemrégiben Vivi nyílt levelet írt a mindig pontatlan emberekhez. Annak ellenére, hogy én is közéjük tartozom, a cikk nagy részével egyetértek. Nagyon sajnáljuk. Viszont a késők nevében hozzá kell tennem, hogy nem (mindig) direkt csináljuk. Tudom, tudom, az „elszaladt az idő” nem épp a legjobb kifogás, de velem valahogy mindig ez történik. A folytonos késés néha minket is kiakaszt, hiszen még a legfontosabb eseményekre sem tudunk időben odaérni. (Mondjuk zárójelben megjegyezném, hogy ha valamilyen csoda folytán mégis időben odaérünk valahova, akkor viszont biztos, hogy nekünk kell várni másokra…)

De ha minket is idegesít a késés, akkor mégis miért késünk állandóan? A Pure Wow most összegyűjtötte az okokat.

Már elkészültetek, minden oké, sőt, maradt még 15 percetek az indulásig. Azt hinnétek, most már sínen vagytok, és arra is van időtök, hogy gyorsan elküldjetek pár e-mailt, vagy meghallgassátok a kedvenc dalotokat. Na, most szólok: NINCS! Mert ilyenkor jön az, hogy addig-addig pepecselünk, amíg elszalad az idő, aztán aggódva az órára nézünk: „Te jó ég, már ennyi idő van!?” Ekkor aztán kezdődik a rohanás, a kapkodás, de mégsem érünk oda időben. És igen, sajnos tapasztalatból beszélek. 

Mielőtt elkezdenétek készülődni, szépen, okosan megtervezitek az útvonalat. Csak beírjátok a Google-be a címet, az pedig rögtön kiadja, hogy mivel kell mennetek, és hogy mennyi idő alatt értek oda. Például 7-es busz, 15 perc. Szuper, mert ez azt jelenti, hogy a megbeszélt időpont előtt 15 perccel elindultok otthonról, ugye? NEM. Ebbe ugyanis nincs beleszámolva az, hogy úgysem készültök el időben, hogy a buszra még 5 percet várnotok kell, és az sem, hogy 3 percig kóvályogtok, mert nem tudjátok, hogy hol van pontosan a helyszín. 

Egyszerűen nem olyan fontos számotokra a pontosság. Elvégre 10 perc ide vagy oda – én legalábbis nagyon sokszor ezt gondolom. Persze, állásinterjúra, meetingekre vagy színházba azért megpróbálok időben odaérni (több-kevesebb sikerrel), és idegesít is, ha nem jön össze. Viszont ha családi ebédre megyek, vagy a barátaimmal találkozom, akkor bevallom, nem  az a legfontosabb, hogy pontosan érkezzek. 5–10 perc késés szerintem belefér, és ennyit másoknak is simán elnézek.

Egy hete lelkesen megígértétek a munkatársatoknak, hogy elmentek a szülinapi bulijába. Most, egy héttel később viszont úgy érzitek, nincs számotokra csábítóbb hely a világon, mint a pihe-puha ágyatok, ahova a kedvenc sorozatotok és egy nagy tál csipsz kíséretében bekuckózhattok. Ilyenkor jön az, hogy próbáltok küzdeni az érzés ellen – de az nem megy olyan könnyen. Mindent 2x olyan lomhán csináltok, egy-egy rész erejéig csak „ott felejtitek magatokat” a gép előtt, valahogy a csipsz is elfogy, aztán persze jön a rohanás, de a buliból így is két órát késtetek. De hát jobb így, mintha nem is mennénk el, nem?