„Amikor egyedül maradtam a 3 éves fiammal, azt hittem, ebből nem lehet felállni. Azt gondoltam, mindenki összeesküdött ellenem. Felmondtam a munkahelyemen, magamba roskadva ültem otthon, amíg a 'kicsi' napközben a bölcsiben volt.” – kezdi történetét Edina, aki a VOUS vendégszerzői felhívására jelentkezett. A következő sorokban Galló Edina írását olvashatjátok.
Minden áldott nap belenéztem a tükörbe és nem ismertem arra a nőre, aki visszanézett rám: üres tekintet, lefogyott arc, lefelé konyuló száj – nem én voltam. Folyamatos stresszben éltem, minden nap szúrt a szívem, sőt, olyan is előfordult, hogy nem bírtam felkelni. A pánikrohamok jöttek-mentek. Nem tudtam elképzelni tovább az életem.
Minden nap felkeltem, küldözgettem az önéletrajzokat. Majd egy nap, amikor jött az első hívás, megváltozott minden.
Belenéztem a tükörbe és rájöttem, ha így jelenek meg, akkor soha senki nem akar majd velem dolgozni. Rájöttem, össze kell szednem magam – magam miatt és a fiam miatt is.
Tudtam, hogy elsősorban a fiam miatt kell helyrerázódnom. Nem értette a helyzetet, nem értette, miért tűnt el apa az életéből. Miért nem jön haza minden nap és miért nem játszik vele, mint eddig?! Rengeteget sírt, ugyanúgy, ahogy én is. Én azonban nem a kapcsolatot sirattam, hiába tartott 10 évig. Én miatta sírtam. Nem telt el úgy nap, hogy ne az járt volna a fejemben, hogy ez az egész cécó és elválás milyen hatással lesz a gyerek életére a későbbiekben.
„Újra szeretni? Képtelenség!” – egy tündérmese, ami felülírja a bizalomvesztést
Talán azok, akik egy válás után hosszabb ideig vannak egyedül, egyszercsak, évekkel később, maguktól elkezdik azt érezni, hogy igen, készen állnak egy új házasságra, egy új családra. De ehhez biztosan nagyon sok idő kell, miután elkezdik várni, keresni az új „férjet”. Nekem erre nem volt időm, a második férjem csak úgy villámcsapásként betoppant. Ahogy a bírósági vallomásokban mondani szokás: „minden olyan gyorsan történt”, így hát nem igazán volt idő azon merengeni, vajon merhetek-e újra bízni – szerzőnk, Séllei Lilla tündérmeséjét ITT olvashatjátok tovább.
Azóta eltelt 2 év. Még mindig apa nélkül vagyunk, de még mindig bírjuk. Én megtaláltam azt a munkát, amibe bele tudom csempészni az egyéniségemet. Amiben kiteljesedhetek, amiben nem kell mindig ugyanazt csinálnom. Az újdonságok jönnek-mennek és én ezt élvezem.
Nem tudom, hogy mikor fog rendeződni az életünk, mikor fog csatlakozni hozzánk egy férfi, akit a gyermekem a barátjának tekinthet. Azt viszont tudom, hogy régen hiába akartam belehalni a fájdalomba, mindent túl lehet élni. A düh és a csalódottság is elmúlik idővel. Sosem fogom elfelejteni azokat az érzéseket, amit akkor átéltem, viszont abban bízom, hogy valamivel többet kaptam ez által az élettől. Egy olyan kapcsolatot a fiammal, amit sosem éltem volna át, ha „normális” családban nevelkedik. Nálunk sem tökéletes minden, nálunk is vannak viták, harcok, de mindezek mellett olyan erősek vagyunk ketten együtt, amit csak azok érthetnek, akik ugyanilyen helyzetben élnek.
Köszönöm a leckét! Úgy érzem, tanultam belőle. Már készen állok az újra. Belehalni vagy továbblépni? A válaszom egyszerű: ideje továbblépni és boldognak lenni! Maradéktalanul és felhőtlenül, mert a tündérmesék igenis léteznek és én most megírom a saját mesénket.
Legyél te is a VOUS vendégszerzője!
Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!
A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!
A részletekről mindent megtudhattok ITT!
