„A vonat ülésébe süppedek. Ahogy elindul, halkan zakatol alattam a síneken, de a szívem annál hangosabban és ütemesebben ver” – kezdi történetét Ági, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását. A következő sorokban Tombácz Ági szívmelengető írását olvashatjátok a mindent elsöprő szerelemről.
Út az ismeretlenbe
A kezemben tartom a vonatjegyem, mereven bámulok le rá. Az úti célom világos, de még mindig olyan, mintha Csodaországba utaznék. Oda, hova a szívem oly sóvárogva vágyik. Az ismerős kék szempáron jár az agyam. Rejtélyesebb, mint bármi, amit eddig ismertem. Zavarba ejt, de úgy érzem, mágnesként vonz és nem ereszt. Keresem benne a válaszokat, és olykor talán meg is találom őket, máskor viszont a kérdéseim csak újabbakat szülnek.
Fészkelődöm az ülésben, próbálom elhessegetni a gondolatokat, hiszen két órán keresztül mégsem merenghetek rajta. Papírt és tollat ragadok a kezembe, körmölni kezdek. Verset, novellát, esszét, bármit.
Minden próbálkozás hiábavaló, minden mondat végén Ő van. Vajon jófelé tartok? Milyen lesz? Jó döntést hoztam? Egy percnyi csupán a kétely, a szívem biztos a válaszokban.
Az ismeretlen kaland felé tartok, és mégis biztos vagyok benne, hogy ez az én utam. A zűrzavar közepette teljes a nyugalom bennem. Lehunyom a szemem.
Talán elszundíthattam pár percre, mert a vonat megállt, és az utasok a csomagjaikért kapkodnak. Összeszedem gondolataim immár szerte úszó darabkáit és a körülöttem fekvő papírokat. Lassan sétálok, de éberebb vagyok az izgalomtól, mint valaha. Ő már az ajtó előtt a peronon vár, én pedig a legragyogóbb mosolyommal a karjaiban kötök ki.
Mindennek vége
Itt és most véget ért az eddigi életem. Érzem. Remélem. Tudom. Valami különleges ez. Új. Könnyű és természetes, akárcsak a lélegzetvétel. Nem kellettek többé a betanult beszédtémák, a feszélyező jó modor, és nem kellett azon aggódni, hogy minden tökéletes legyen. Hiszen minden tökéletes a maga egyszerű módján. Ő a herceg a tündérmeséből. Nem a szőke hajú, magazinokba való külsővel, de üres belsővel, hanem akit kicsiként megálmodtam az ágyikómban a Csipkerózsika után. Ő az, akinek még mindig természetes dolog, hogy kinyitja nekem a kocsiajtót és kihúzza a széket. Az, aki türelmesen hallgat és érdekesen mesél.
Aki mellett nem kell elaludnod ahhoz, hogy álmot láthass. Elég, ha mellette sétálsz, és a szemébe nézel.
Csicsergek, mint mindig, a szavaim patakként folynak ki a számon, és ő szinte issza őket. Látom rajta, hogy figyel. Próbálja megérteni és megismerni a fura kis lényt, aki én vagyok. Utca utcát követ, és a város szinte magába szippant. Gyönyörű épületek egymás után. Nevetek. Kacagok. Repkedek. A Duna hosszan elterül előttünk, és megállunk egy pillanatra a híd közepén. Egymást érik a jobbnál jobb történetek, és nem is értjük szinte magunkat, honnan ez a hirtelen jött bizalom. A kételkedés teljes hiánya. A sztorik, amiket máskor csak mámoros állapotokban mesélünk bárkinek, most könnyebben jönnek, mint az álom. Rám néz a kék szempár. Elvesztem.
Az én világító lámpásom
Felrémlik egy történet, amit egy lelkésztől hallottam évekkel ezelőtt egy esküvőn: akiket szeretünk, azok szinte lámpássá válnak a többi ember között. Jössz-mész az embertömegben, de a lámpások fénye már messziről észrevehető. Hirtelen ő is azzá vált számomra, a hatalmas mosolyával, és két kis világító pontként sétálgattunk a világunk közepén. Megmászva a végeláthatatlan hosszú lépcsősort, hallgatom a budai Várról és a környezetében lévő épületekről szóló „tényeket és tévhiteket”. Irigylem az eszét. Csodáljuk egymást. Egy-egy kacér megjegyzés hagyja el a szánkat. Mosolyt csalok újra az arcára. Mint két kisgyerek, úgy nevetgélünk és játszunk.
Legyen a párkapcsolat egy szék, a négy lába pedig… tudjátok, mik azok?
„Ülünk a székünkön, kapaszkodunk a szélébe, és olykor imbolyogni kezdünk, máskor pedig magabiztosan kihúzzuk magunkat. Mert egy kapcsolat akkor jó, ha stabil lábakon áll, ahhoz pedig szükség van némi magabiztosságra” – kezdi cikkét Andi, aminek a folytatását ITT olvashatjátok.
A város életre kel, és mintha tudta volna, hogy jövök, hiszen latin zene csapja meg a fülem. A bennem élő táncoló „agymanó” már nem bírt magával a dallamot hallva. Ő kézen fog, és látva, hogy mennyire felvillanyozott a zene, magával ránt, és bohóckodni kezd a ritmusra. Olvasott a gondolataimban. Tudja, hogy a tánc az életem, és ezzel roppant boldoggá fog tenni. Úgy érzem, az összes ember megszűnik körülöttünk, és csak kettesben vagyunk csöndben a nagyvárosban. Nem a kínos csönd ez, hanem a beszédes. Mikor értitek egymást, és nincs szükség felesleges szavakra. Ő az, akit egészen eddig kerestem. Pontosabban akire vágytam, de már nem kerestem. Pont úgy csöppent az életembe, ahogyan én az ország másik felére. Hirtelen és gondolkodás nélkül.
A nap lemenőben van, és leforráz a felismerés, hogy milyen gyorsan telik az idő. Újra bevállalom a távolságot? Az utazást? A nélküle töltött napokat? Gondolatok ezrei rohamoznak, mint valami hadsereg. Próbálják lerombolni a lila köd vastag burkát.
Akaratlanul is megtöröm a csöndet:
– Kár, hogy ilyen messze laksz…
– Tekints rá lehetőségként!
– hangzik a válasz.
A katonáim visszavonulót fújtak. Százszor is ezt a tökélyt és Őt választom. Ő igazán él. Kalandokat keres. Engem pedig minden percben elvarázsol. Erre bármennyit megéri várni. Valaki, akit feltételek nélkül, önmagáért szerethetek, és viszont.
Odahajolok hozzá, és úgy ölelem, hogy érezze, legszívesebben sosem engedném el! Egy nő akkor ragyog, ha ragyogtatják – szól a mondás. Úgy ragyog a lelkem, mint a legfényesebb csillagok.
Legyél te is a VOUS vendégszerzője!
Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!
A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!
A részletekről mindent megtudhattok ITT.
