Hallottatok már a kapunyitási pánikról? Nem, nem írtuk el, nem a kapuzárási pánikra gondolunk. Dóra a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be cikkét, amiben egy sokakat érintő problémáról írt. A következő sorokban Tálas Dóra történetét olvashatjátok.
Iskolaundor? Nem hinném!
Az egész tavaly szeptemberben kezdődött, amikor kezdetét vette életem legutolsó egyetemi éve. Először azt hittem, hogy iskolaundorom van, ám később rájöttem, hogy ez annál sokkal mélyebb és összetettebb dolog volt. Emlékszem, hogy mindig a páromnak panaszkodtam, hogy mennyire céltalan és motiválatlan vagyok, nincsenek terveim a suli után, állandóan az járt a fejemben: jaj, mi lesz velem?! Végül mindig kaptam egy-két bátorító szót, tanácsot, olyankor jobban éreztem magam, és elmúltak a kételyeim, a félelmeim a jövőmmel kapcsolatban.
Az aggályaim nem voltak alaptalanok. Tudtam jól, hogy egy olyan szakon tanulok, ami nem kézzelfogható, nem ad semmiféle szakmát. A diplomámban annyi lesz beírva, hogy amerikanisztika szakos bölcsész. Amikor jelentkeztem, még nem voltak bennem ilyen kérdések és félelmek, sőt még az első évben sem, hiszen imádtam a sulit, imádtam az órákat és a tanárokat. Szenvedélyesen szerettem tanulni, prezentációkat és beadandókat írni. De aztán hirtelen belém hasított egy érzés, és hirtelen tele lettem kérdésekkel, félelmekkel:
Mihez kezdek én ezután, hol fogok tudni elhelyezkedni, hol fogom tudni megmutatni, hogy mire vagyok képes? Ki fogja értékelni az elmúlt 5 évben szerzett elméleti tudásomat, milyen pozíció betöltésére leszek alkalmas nulla szakmai háttérrel?
A suli, a sok beadandó és a diákmunka elterelte a figyelmemet, és szerencsére a második félévben nem agyaltam ennyit, és csak csináltam a kis dolgaimat szépen. Minden csak úgy jött, sokszor hallgattam az ösztöneimre, megérzéseimre. Június volt már, mire leadtam a szakdogámat, és sikeres államvizsgát tettem. Egyszerűen csak elégedett voltam. Úgy éreztem végigcsináltam mindent, amit kitaláltam, a céljaimat elértem: mesterdiploma, munkahely, szabadidő, barátok.
Kezdetét vette a zuhanás
Aztán pár héttel később úgy alakult, hogy elküldtek a munkahelyemről, és – habár csak diákmeló volt – eléggé megviselt a dolog, ám ezt akkor úgy éltem meg, hogy előttem volt az egész nyár, és hatalmas nagy bulizásba kezdtem. Mindenféle fesztiválon részt vettem, nyaraltam, buliztam, éltem. Bennem volt, hogy ez a fiatalságom legutolsó szabad nyara, ki kell használom. Aztán nyár közepén ismét jött a felismerés, hogy azért szét kellene nézni az állásajánlatok között; jelentkeztem is pár helyre, interjúkon is voltam, de sehová sem vettek fel. Nyilván ezt is egy jelnek éreztem, és bemagyaráztam magamnak, hogy a sors is így akarja, hogy nekem még a nyáron ne kelljen dolgoznom, és gondtalanul kihasználhassam minden egyes pillanatát a maradék másfél hónapnak. De aztán egy szempillantás alatt ért véget ez a nyár. És amint szeptemberbe léptünk, óriási nagy mélyzuhanásba kezdtem.
Mintha elvágták volna az addigi hozzáállásomat és életkedvemet. Azon kaptam magam, hogy nincs már semmim, nincsenek céljaim, motiválatlanság és reménytelenség uralkodott el rajtam.
Hogy minden bonyolultabb legyen: a fejembe vettem, hogy elköltözöm Szegedről, és Budapesten kezdek új életet és keresek munkahelyet. Ezzel nem lenne probléma, ha nem lenne Szegeden egy kis lakásom, amihez rengeteg emlék és érzelmek kötnek, így iszonyatosan nagy teher alatt voltam. Budapestre vágytam, elképzeltem egy kis életet, láttam magam a nagyvárosi pörgésben, a kulturális életben, magaménak éreztem, és tudtam, hogy odavaló vagyok, de mindeközben ott volt bennem, hogy mennyire fog hiányozni az a biztonság és megnyugvás, amit Szeged adott nekem az elmúlt pár évben.
Hatalmas pánik uralkodott el rajtam: mindent akartam. Mindent és egyszerre. Nem voltam elég türelmes, nem adtam időt magamnak, hogy leülepedjenek a dolgok. Rengeteget sírtam ezekben a hetekben. Azt éreztem, hogy egyedül vagyok, és csak vergődöm, és minden egyes dolgot kudarcként éltem meg. Amint valami nem sikerült, és esetleg nem vettek fel valahová, már menekülni akartam volna, és feladni az egészet.
Azzal nyugtattam magam, hogy ennek biztos így kell lennie, a sors mást akar. Egyik éjjel már azt fontolgattam, hogy feladom a budapesti álmomat. Majd másnap reggel történt valami: legalább 4 helyről kerestek telefonon, mind állásinterjúkkal kapcsolatban. Ez elég volt ahhoz, hogy tudjam, jó úton járok, folytatnom kell, és nem szabad ilyen könnyen feladnom. Ez már nem az egyetem, ez már a valóság, az ÉLET.
Fő a motiváltság!
Elkezdtem motivációs könyveket olvasni és videókat nézni, amikből megtanultam, hogy nagyon fontos a célok kitűzése. A jó célok kitűzése, és hogy hagyni kell időt magunknak. Elkezdtem tudatosan erre odafigyelni, listát írtam, hogy miket szeretnék elérni rövid távon, és miket hosszabb távon. Majd felállítottam egy sorrendet, ami alapján végig tudok menni, és szépen sorban elérni a céljaimat.
Sokat olvastam azóta a témában, és megtudtam, hogy ez az állapot és élethelyzet, amiben én vagyok, egy igenis létező jelenség, kapunyitási pánik a neve. Pont a pályakezdő diplomásokat érinti, csakúgy, mint engem, vagy azokat a fiatalokat, akik már dolgoznak, sikeresek a munkájukban, viszont mégis elégedetlenek magukkal és a munkájukkal, úgy érzik, rossz szakmát választottak. Én egy picit a kettő kombinációjában érzem magam, mert fel kell fognom, hogy a felnőtt létbe csöppentem, és dolgoznom kell, viszont rettegek attól, hogy olyat fogok csinálni, ami nem én vagyok. Már lassan egy éve tart, de úgy érzem, már látom a kiutat, látok reményt, és kezdem összeszedni magam. Minden egyes kis lépés és pozitív visszajelzés önbizalmat ad, és megerősít abban, hogy ne adjam fel.
Tudom, hogy kitartással meg fogom találni a számításaimat, és sikerül legyőznöm ezt a depressziót és pánikot.
Legyél te is a VOUS vendégszerzője!
Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!
A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!
A részletekről mindent megtudhattok ITT!