Eddig csak egyetlenegyszer botlottam meg az eddig eltelt fél év alatt. Annyira nem bírtam magammal az első komoly futóversenyem előtt, hogy gyorsan vettem egy csajos, simlis futósapkát. Rémesen áll, de higgyétek el, ez a legkisebb baj. Sokkal nagyobb gond ennél, hogy Kínában gyártották, ki tudja, milyen körülmények között. Miért fontos ez? Mert jó fél évvel ezelőtt eldöntöttem, elég volt a fast fashion márkákból, a divatipar kizsákmányolásából, a fenntartható divat mellett teszem le a voksomat.
Tavaly hatalmas sikere volt a 33 őszi ruhadarab, amivel kihúzhatjátok tavaszig című cikkemnek. Köszönheti ezt a kicsit túlzó címnek, de olyan volt, mintha írás közben elment volna az eszem, folyamatosan toltam a monitorba a hűket, az aztákat, és csak pislogtam nagy szemekkel. Hőseim lettek azok a nők, akik 33 ruhararabbal zsonglőrködnek éveken át, de az a lány is, aki egy évig (!) ugyanazt a ruhát viselte, nemkülönben az a reklámügynökségnél dolgozó művészeti vezető, aki mindig ugyanabban a szettben megy dolgozni.
Az elmúlt egy évben túl sokszor talált meg a téma, túl sok cikket olvastam a túlfogyasztásról, a kizsákmányolásról, egymás ötleteinek ellopásáról, az alkotó jogainak sárba tiprásáról, az olyan missziók megcsúfolásáról és kihasználásáról, mint az öko, etikus vagy fenntartható. Láttam filmet, videót az olcsó bőrcipőket, filléres táskákat előállító gyárak cserzőműhelyeiről és a nagy márkák ruhafestő üzemeiről. Az ott dolgozók savmarta tagjairól, betegen született gyerekekről. Gyerekekről, akik a szüleik nélkül kénytelenek felnőni, mert azok
fillérekért robotolnak egy ruhagyárban biztosítás nélkül, embertelen körülmények között, hogy nekünk meglegyen a huszadik topunk is, amire valójában semmi szükségünk.
Félreértés ne essék, a divat lenyűgöz, elkápráztat, elgondolkodtat, az életem része jó ideje (és nem csak azért, mert éppenséggel én is viselek ruhákat), de egyszerűen nem mehetek el szó nélkül a divatipar visszásságai mellett. Azonban úgy vagyok vele, akkor érdemes ezzel igazán foglalkozni, ha először a saját házam táján, akarom mondani, a gardróbomban nézek szét és rendezem a soraimat.
Fél éve nem vásároltam fast fashion boltokban, érdekel, miből gyártanak, kik, milyen magyar tervezők vagy cégek vannak, amelyek a fenntartható divatot képviselik, és nem csak meglovagolják a trendet. Közben folyamatosan mesélek is – korábban csak ismerősöknek, kollégáknak, most már a #viszlatfastfashion projekt Instagram-oldalán is –, és érkezni kezdtek a kérdések is. Nézzük, mik merültek fel másokban az elmúlt fél évben.
1. „De hát mindenhol ez a kizsákmányolás megy!”
Igen, ezt tudom. Nem, nem szeretném azt hinni, hogy majd egy személyben megmentem a világot, csak mert nem vásárolok fast fashiont, hanem alternatív megoldásokat keresek, de ahogy egyre többen odafigyelünk arra, hogy például szelektíven gyűjtsük a szemetet, egészségesen étkezzünk, vagy lecseréljük a vegyszereinket házi mosószerre, a kozmetikumainkat pedig olajokra – ahogy Nagy Réka Ökoanyu is mesélte nekem korábban, miért ne legyünk tudatosabbak a divattal kapcsolatban is? Az is ugyanúgy a mindennapjaink része, mint a háztartás vezetése vagy az evés. Ha nem kezdjük el a változtatást kicsiben, nem lesz belőle semmi nagyban.
Biztos tudjátok, mennyibe kerül a kedvenc pólótok? Többe, mint gondolnátok!
Bármikor is hagyta el a szátokat utoljára az a mondat, hogy nincs egy göncötök sem – tévedtetek: négyszer annyi ruha lóg a gardróbotokban, mint amennyi anno édesanyátok szekrényében volt. Ha egyetlen pamutpóló előállításához 2700 liter vizet használnak fel, akkor vajon a ti teljes ruhatáratok mekkora ökológiai lábnyomot hagy maga után?
A fast fashionről szóló korábbi cikkünket ide kattintva olvashatjátok.
2. „Neked ennyi pénzed van?”
Bármennyire is szeretném, nem én vagyok az, aki ezentúl csak magyar tervezőktől vásárol, vagy csak környezettudatos módon előállított anyagokból varrt ruhák sorakoznak majd a szekrényében. Sőt, egyelőre messze vagyok attól is, hogy a legújabb matériákat kipróbáljam, mint például a vegán bőr, pedig nagyon kíváncsi vagyok. Fél év alatt sokkal kevesebb új ruhát vettem, mint eddig bármikor. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor fordultam meg valamelyik plázában, akkor sem mentem be ruhaüzletekbe. A turkálók időigényesebbek, így ritkábban indultam kincsvadászatra, akkor viszont több időt töltöttem vele.
3. „Neked ennyi időd van?”
Ahogy a turizás alapszabályai cikkben is leírtuk, akkor érdemes second hand üzletekbe menni, ha van rá időtök és van hozzá türelmetek. Ez azért fontos, mert akinek nincs olyan szerencsés keze, hogy egyből kifogja a tökéletes darabokat, jobban teszi, ha a vállfán lógó ruhákat egyenként átlapozza. Amikor valami megtetszik, akkor ki kell emelni, hogy lássátok teljes egészében, át kell forgatni, hogy nem hibás-e. Ha minden rendben van vele, és még a méret is jó, akkor próbáljatok csak.
Önuralom és türelem, ez a legfontosabb.
Enélkül tényleg csak azt fogjátok mondani: én sosem találok semmit. Mivel a turizás ennyi „macera”, így aki célzottan vásárol, és pontosan elképzeli, hogy neki most egy hétnyolcados fekete ceruzanadrágra van szüksége svédzsebekkel, az valószínűleg csalódni fog. De szerencsére vannak más megoldások.
Egy évig nemet mondtam a Starbucksra, inkább felfedeztem Budapest újhullámos kávézóit
Amikor ezt a cikket írom, lejárt a fogadalmam. Úgy döntöttem 2015-ben nem iszom kávét a Starbucksban, és teljesítettem is. Egyetlen egyszer éreztem azt – igaz, egy teljes hétig -, hogy ez az egész végtelenül rossz döntés volt és #valakivágjonhozzámegykaramelláslattétdeazonnal, de jelentem: kihívás teljesítve. És még mindig csak ülök a fotelban, ölemben a laptoppal és nem rohanok a belvárosba egy papírpoharas, szirupos jutalomadagért.
A cikk folytatását itt olvashatjátok, jelentem, a kísérlet már egy és fél évnél jár.
4. „Mi van, ha nem találod azt a turiban, amire pont szükséged van?”
Engem ez a veszély egyelőre nem fenyeget. Kicsit szomorúan látom, hogy minden alapdarabom megvan, a többi csak pluszban jönne ehhez. A turkálók mellett léteznek a specializálódott second hand boltok, a vintage shopok, sőt, nemrég regisztráltam egy lakásvásárra is, amelynek a helyszínét csak azután kaptam meg, hogy lefoglaltam az érkezési időpontomat. (Izgi!)
A VOUS-lányokkal már tartottunk ruhacserét tavasszal, de most ősszel is szervezünk egyet. Ha nálatok is van egy jó csapat, szervezzetek a kolléganőkkel hasonlót. De a ruhacsere tökéletes alkalom arra, hogy a barátnőiteket is összerántsátok. És még valami: képzeljétek, kezdem felfedezni a ruhásszekrényem elfelejtett darabjait. Tudtátok például, hogy egy felmérés szerint a nők mindössze háromszor vesznek fel egy újonnan vásárolt ruhát, és már azt érzik, hogy az a darab RÉGI?
5. „De hát a turkálók is tele vannak fast fashion holmikkal!”
Igen, ez valóban ingoványos terep. A #viszlatfastfashion projekt első évében biztosan nem jutok el addig, hogy még a turiban felbukkanó fast fashion márkák darabjait is kiiktassam az életemből, de még mindig fenntarthatóbb mások levetett ruháit viselni, mint újonnan vásárolni ugyanazokat a ruhadarabokat.
Mi az a fast fashion, amiről annyit beszéltek?
Minél gyorsabban, a dizájnereknél lényegesen olcsóbban eljuttatni a fillérekért előállított, legújabb trendeknek megfelelő darabokat a fogyasztókhoz – ez a fast fashion márkák működésének lényege. Tervezni nincs idő, így a nagy tervezők által kifutón felvonultatott darabokat másolják, alakítják, majd azonnal az üzletekbe küldik. Teljesen felborították a divat körforgását, évente 2 kollekció helyett már a nagy tervezők is 4-6 kollekcióval jelentkeznek, a fast fashion márkáknál ez akár évi 20 is lehet.
6. „Hogy bírod? Még sosem csábultál el?”
Leszámítva azt az egy futósapit, amit azóta is bánok, nem csábultam el. Sőt, sokkal jobban bírom, mint valaha gondoltam. Korábban is szívesen szereztem be másod- vagy harmadkézből a ruháimat, de egyelőre nem hiányoznak az eddig megszokott üzletek. Ugyan nem számoltam, de még spóroltam is. Főleg a kilós turkálókban fizetett összeg és azzal szemben a megvásárolt darabszám döbbent meg.
Mintha olyan világegyetemben élnék, ahol folyamatos a leárazás.
7. „A ruhák még oké, de mi a helyzet a bikinikkel, fehérneműkkel, kiegészítőkkel?”
A bikini számomra nem létszükséglet, a turik amúgy ezzel is el vannak látva nyáron, de akinek nincs hozzájuk gusztusa, annak még mindig ott van néhány magyar tervező, de létezik pár magyar márka, ami ugyan angol névvel van jelen a piacon, de a gyártás Magyarországon történik. Ugyanez a helyzet a fehérneművel kapcsolatban is.
Kiegészítők közül sok ezeréves darabom van, a néhány újdonságot pedig inkább magyar tervezőktől szerzem be, de jó, ha félévente egy darabot veszek. Nem vagyok az a kiegészítős lány, na. Egyedül a cipőkkel vagyok bajban, hetek óta folyamatosan azon kattogok, hogy a Made in Italy vagy Made in EU mennyire fér bele, illetve mennyire számít ez fenntarthatónak. Azt hiszem, még elolvasok néhány cikket, mire eljutok addig, hogy őszi cipőt vegyek magamnak.
Először a karrierjét tervezte újra, aztán mások leselejtezett ruháit
Majoros Zita újrahasznosított anyagokból tervez ruhát. Saját elmondása szerint folyamatosan azon jár az esze, hogy miként kelhetne új életre valami, ami az addigi funkcióját már nem tudja többé betölteni. „Magánemberként is nagyon fontos számomra a fenntarthatóság – ezt pedig tervezőként is szem előtt akartam tartani. Nem gondoltam, hogy a világnak szüksége lenne még egy márkára, ami új anyagokkal dolgozik, és ezáltal csak a túltermeléshez ad hozzá.” A tervezővel készült korábbi interjúnkat ide kattintva olvashatjátok.
És mi az, amire én rájöttem fél év alatt?
És még valami: mindig is tudtam, hogy a turis ruháimhoz ragaszkodtam a legjobban, most viszont rájöttem, mennyire fontos, hogy szeressem a ruháimat, bárhonnan is szereztem be őket. Akkor sokkal jobban ragaszkodom is hozzájuk, kihasználom őket, és nem végzik egy–három alkalom után a szekrény mélyén.
Szeressétek a ruháitokat ti is!