A 100 méteres pillangóúszás egyik előfutamát egy 18 éves szír lány, Yusra Mardini nyerte. Nem szír színekben, hanem a menekült válogatott tagjaként. Felhördült az ország, hogy ifj. Knézy Jenő köztévén sem a versenyzők felsorolásakor, sem pedig az eredmények ismertetésekor nem említette a nevét. A média bakikkal teli világát ismerve én elhiszem, hogy egyszerű figyelmetlenségről, rosszabb esetben szakmai hibáról van szó, és nincs szándékosság a menekült sportoló kihagyása mögött. Gyakran látom, hogy amit a néző, olvasó, hallgató szándékos gonoszságnak hisz, az valójában egy ostoba hiba, esetleg az inkompetencia jele: ebben az esetben maga a riporter is állítja, hogy az előbbiről volt szó.

Ugyanakkor sok meglepő vélemény tűnik fel a témában a Facebookon is: „Az olimpiai szakkommentátort miért kellene, hogy érdekelje egy felnőtt mezőnyben versenyző úszó, aki rosszabb időt úszik, mint egy magyar bajnokságon a gyerek mezőny élvonala? Milyen fantasztikus győzelemről beszélünk? Eleve ez a "menekültcsapat" egy érdekes dolog. A többi sportolónak keményen meg kellett küzdenie a kvalifikációért, míg a „menekültcsapat” tagjainak döntő többsége messze-messze a kvalifikációs szint alatti legjobb otthoni(!) – és ekkor még nem voltak menekültek – eredményt ért el. A teljesítményük alapján nem lenne ott a helyük” – írja egy ismerősöm. 

Ez igaz, Yusra Mardini eredménye valóban gyengébb, mint a fejlett, békés országokból származó olimpikonok ideje. Közben viszont nem is ugyanonnan indult: ez a fiatal lány tavaly augusztusban – pont egy éve – még az életéért küzdött a vízben: a szír lány és testvére egy menekültekkel teli gumicsónakban próbált Törökországból Európába jutni, ám a csónak nem bírta a terhelést.

Ahogyan odaveszett több ezer menekült is. Mardini szerencsére túlélte a kalandot, és Németországban új életet kezdhetett, az edzést is folytatta. Igen, korábban is úszott, de nem egy békés, gazdag, szabad ország polgáraként, ahol minden feltétel adott volt a fejlődéséhez, ráadásul közben folyamatosan szerettei életéért aggódhatott. 

Képzeljetek el el egy rajtvonalat, ahonnan mindenki ugyanonnan indul, kivéve téged: te húsz méterrel a többiek mögül kezded a futást. Mekkora az esélye annak, hogy az ellenfeleid előtt érsz a célba? Hasonló a helyzet a menekült olimpiai válogatott – a ROT – sportolóival is: ezek az emberek olyan országokból érkeztek, ahol a túlélés volt a kérdés, nem a sport. A Dél-Szudáni Köztársaságból, Etiópiából, a Kongói Demokratikus Köztársaságból és Szíriából származó férfiakról és nőkről van szó: ők olyan helyen élték le az életük javát, ahol a gyerekkatonaság természetes, a várható élettartam 38-42 év, ivóvíz többnyire nincs, és bármikor kivégezhetnek.

Nem tudjuk, milyen eredményeket értek volna el, ha egy békés, fejlett európai országban készülhetnek 5 éves koruktól az olimpiára ahelyett, hogy a túlélés lett volna  tét. Egy-két év alatt ez a fajta felkészülés nem pótolható – különösen akkor nem, amikor az otthon távol és romokban, és egyes családtagjaikról esetleg semmit sem tudnak a sportolók, így energiák másfelé irányulnak. 

Forrás:

istock

Még a menekültválság tetőzése előtt évekkel, a 2000-es sydney-i olimpián a drága képzési lehetőségekkel nem rendelkező fejlődő országok tagjai kaptak lehetőséget arra, hogy a minimális kvalifikációs követelmények teljesítése nélkül mérettessenek meg. Ekkor került a média látószögébe az egyenlítői-guineai úszó, Eric Moussambani, ismertebb nevén „Eric, az angolna”: nos, őt már nem hagyták ki a felsorolásból sehol.

Knézy Jenő – az idősebb – az ideillő érzékenységgel közvetítette a kétségkívül bizarr pillanatokat, a videót több mint fél millióan látták:

„Nézz már oda, nézz már oda, hát ez beszarás… ez beszarás olimpián, hát ezt én is megúszom… ez hihetetlen… meghal a pasi… milyen ország lehet ez? Géza, Elemér, Q… Visszafelé megy a gyerek, beszarok, hát ilyet… látod, ezt Kapi? Hát ez óriási! Beszarás! Meghal, nem tudja végigúszni, meghal! Tedd el Dávid, hát ez kurvajó… Drukkolnak neki, nehogy belehaljon…” – nyilván elmosolyodik az ember a szakkommentár hallatán, de közben azért ne legyünk igazságtalanok Moussambanival, aki életében nem látott még 50 méter hosszú medencét: az otthonától több órányi buszútra lévő szállodában, ahol megengedték, hogy hajnalonként eddzen, csak 20 méteres medence volt a turistáknak. Mousassambani még soha életében nem úszott 50 métert a partvonal érintése nélkül egy olyan medencében, ahol senkit sem kellett kikerülnie, a végén tehát – kis túlzással – valóban az életéért küzdött. 

A közönség értette, hogy egy olyan ország szülöttjéről van szó, ahol egy vödör víz is luxusnak számít, nemhogy az 50 méteres medence: épp ezért tapsoltak és szurkoltak a fiatal sportolónak, aki később egyébként  sokat javított eredményein, de akkor már vízumproblémák miatt nem vehetett részt az ötkarikás játékokon. Tetszik érteni, ugye? Vízumproblémái sem sok sportolónak vannak, akik szerencsésebb országok szülöttjei. S még ha akadnak is sportolók, akik a rettenetesen elmaradott körülmények és a hátráltató tényezők ellenére is szerencsésebb versenytársaiknál jobban teljesítenek (ez egy külön cikk témája volna, akárcsak a mozgássérülteket felkaroló paralimpiák kezdeti fogadtatása), a fenti eredmények előtt bármelyik szakkommentátor megemelheti a kalapját.