Az elmúlt tizenöt évben világszerte megszaporodott azoknak a nőknek a száma, akik ún. „dizájner-vaginát” akarnak maguknak: olyan puncit, amely szimmetrikus, arányos, gyöngyházszínű és természetesen egy életen át szuperszűk marad. Ennek érdekében nem ritkán fájdalmas és veszélyes műtéteket is vállalnak. De vajon van értelme a szenvedésnek?
Mindenkinek joga van a neki tetsző testmódosításhoz, de vajon valóban belülről fakad a vágy erre…?
Alapvetően két típusa van a hüvelyplasztikai műtéteknek. Ezeknek a beavatkozásoknak egy része orvosi célú: van, hogy a mellső vagy hátsó hüvelyfal előesése, illetve vizelet-visszatartási nehézségek miatt válhat szükségessé hüvelyfali helyzetjavító műtét, de a meglazult hüvelyizmok is okozhatnak problémákat – különösen szülés után –, ami miatt a szex nehézkessé válik. Létezik aztán a kozmetikai célú intimplasztika is: itt a kis szeméremajkak kisebbítése az egyik leggyakrabban végzett beavatkozás.
Nyolc éve írtam egy cikket a témában, és akkor abszurdnak és szomorúnak neveztem azokat az eseteket, amikor a műtétek mögött nem orvosi okok, hanem szépészeti célok húzódnak, picit gúnyolódtam is azokon a nőkön, akik a megreformált puncitól várják párkapcsolatuk javulását. Nos, az akkori írásomnak ma már egy mondatát nem vállalnám. Ítélkeztem. Ma már azt gondolom, hogy bárkinek joga van ahhoz, hogy a testét olyan irányban módosítsa, ahogyan az neki tetszik: ha tökéletesen szimmetrikus szeméremajkakkal boldogabb, hát rajta. Ki vagyok én, hogy megmondjam, ki mit vállalhat be annak érdekében, hogy jobban érezze magát a bőrében?
„A bimbó a helyén marad műtét után?”
„A legtöbbünk fejében a szilikonmell nagyjából Pamela Andersonnal egyenlő, legalábbis rajta keresztül ismertük meg a mellnagyobbítás műfaját, és azt kell, mondjam, nem tett nagyon jót a beavatkozás PR-jának. Ugyanis míg azzal teljesen ki vagyunk békülve, ha valaki az elálló füleit megcsináltatja, amikor egy lány a melle miatt fekszik kés alá, azonnal jönnek a sztereotípiák és persze a KÉRDÉSEK. Most pedig még a legvadabbakra is válaszolunk egy olyan lány segítségével, aki bevállalta a műtétetb – interjúnkat Lénával, aki minden kérdésetetek megválaszolja a mellműtéttel kapcsolatban, ITT olvashatjátok!
Túl sok a nőket sújtó elvárás, ami a veszélyeket figyelmen kívül hagyja
Van azonban néhány dolog, amit ebben a nyitottságban is érdemes megfontolni. Az egyik az, hogy rengeteg esetben nem belülről fakadó igényről van szó, hanem külső elvárásról: ráadásul olyasmiről, aminek szinte lehetetlen megfelelni. A fővonalas kultúra és a modern pornó gyakran szorongást ébreszt a nőkben, a nemi szervet pedig elég idealisztikusan, homogén módon ábrázolja.
A legtöbb nő még azzal sincs tisztában, hogy rengeteg különböző féle vagina létezik, és mind teljesen egészséges, normális és szép a maga nemében, nem az erotikus magazinokban ábrázolt, túlvilágira retusált punci a norma.
Természetes, hogy a kisajkak formája és mérete is sokféle lehet, és amíg ez nem okoz egészségügyi problémát és kellemetlenséget, ez teljesen rendben is van.
Aztán muszáj beszélni az egyértelműen vacak pénzért végzett, gyors megoldást kínáló variációkról és a kamu műtétekről is. Amikor Kim Kardashian nemrég arról beszélt, hogy félti a hüvelyét, ezért nem szeretne szülni többet, az egyik bulvárlap férfiszerzője lazán beírta: ugyan már, pár tízezezer forinttal többet ad az ember a szülészorvosnak, és a doktor úr máris két-három extra öltéssel elintézi, hogy apuka nagyot tudjon élvezni a hat hét letelte után is.
Talán mondanunk sem kell, hogy ilyesmiről szó sincs, a hüvelyszűkítés egy komoly kockázattal járó, bonyolult eljárás, amire természetesen csak a nők egy töredékének van szüksége szülés után, de rendszeres intimtorna segítségével még ők is elkerülhetik a megpróbáltatást az esetek nagy részében. És hát ha mégis sor kerül rá, nemcsak „apuka” élvezete, hanem „anyuka” jólléte miatt is fontos…
Egyre több a kamu műtét is, ami ráadásul teljesen szükségtelen
Az olyan abszurd kamu műtétekről, mint amilyen például a G-pont-dúsítás, talán nem is érdemes hosszan beszélni: már csak azért sem, mert tudományos berkekben a G-pont éppúgy mítosznak számít, mint a telegónia és a barguzini Petőfi: egyelőre semmilyen releváns szakértői csoport nem talált egyértelmű bizonyítékot arra, hogy az orgazmusgombnak nevezett, állítólag a vagina mellső falán található terület – amelyet egy Ernst Gräfenberg nevű fickó fedezett fel az 1950-es években – valóban létezik. Kicsi tehát a valószínűsége annak, hogy a G-pont-dúsítás valóban áttörést hoz az orgazmushoz vezető úton, hiába találunk több tucat hirdetést naponta a magazinokban és a közösségi portálokon.
Arról már kamaszként is hallottam, hogy egyes muszlim országokból szép számmal érkeznek Magyarországra is fiatal nők – izguló nőrokonaik gyűrűjében –, akik házasság előtti „életmentő” szűzhártyaplasztikára tartanak igényt. Másképp ugyanis nem fogadja el őket a leendő férj és annak családja. Sötét hiperpatriarchális kultúrát sejtet ez a háttér, de vajon mi motiválja azokat a nyugati kultúrából érkező nőket, akit önként – külső nyomás nélkül – vállalkoznak a beavatkozásra? Elképzelhető, hogy nem beszélünk eleget arról, hogy a szüzesség se nem érték, se nem teher, ráadásul még csak nem is a szűzhártya mítoszához kapcsolódik?
Ma már az intim területet érintő beavatkozásokkal kapcsolatban jóval elnézőbb vagyok, mint nyolc évvel ezelőtt, de közben egyértelmű, hogy muszáj a témáról beszélni: így talán kevesebben lesznek azok, akik nem egészségügyi okok és belső igények miatt, hanem súlyos megfelelési kényszer következtében választják a nem kicsit kockázatos hüvelyplasztikai műtéteket…
