Világéletemben csodáltam a nagy színészeket és színésznőket, akik a különböző karakterekben simán el tudják nekem magukat úgy adni, mintha mindig is abban a szerepben mozogtak volna. Remélem, nem vagyok egyedül, amikor teljes letaglózódással figyelem, hogyan ájulnak el vagy sírják el magukat a művészek a színpadon, szerintem fantasztikus ez a fajta tehetség! Ezekre és komolyabb témákra is eveztünk három színésztanonccal a Nemzeti Stúdió 50. jubileumi partiján.
Bodnár Sándor, Tatár Eszter és Simon Zoltán. Csak pár név azok közül, akik a mai színészek egykori legendás mesterei voltak. A Nemzeti Stúdió 50. jubileumát ünnepelték tegnap a már ismert művészek és a mostani színésztanoncok, ami fantasztikus rálátást nyújtott nekem arra, milyen nehéz is a színészi szakma, és mennyi alázatot követel az, ha valaki igazi színész akar lenni. Ismerjétek meg a Pesti Magyar Színiakadémia három pályakezdő színészét, akik néhány titokba is beavattak ezzel a roppant lenyűgöző hivatással kapcsolatban.
Az este során a színiakadémia jelenlegi hallgatói a Rómeó és Júlia feldolgozásával lepték meg a közönséget. Az előadás számomra fantasztikus volt, néha ugyan nem bírta a szemem követni az eseményeket. A legmegdöbbentőbb tény számomra az volt, hogy alig volt benne szöveg, monológ vagy párbeszéd, mégis, csupán a mozdulatok alapján meg tudtam érteni a történetet. És ahogy néztem ezeket a lenyűgöző akrobatikus elemeket, elkezdett érdekelni, honnan indul egy pályakezdő színész, milyen nehézségeken megy keresztül, amire „valaki” lesz. Fel is ötlött bennem a gondolat, muszáj beszélnem velük, sőt akár néhány mozdulatot is megtaníthatnának nekem!
Először a hősies Rómeót, azaz Kedves Csabát kaptam el pár percre. Már az első momentum nagyon érdekes volt, ugyanis az első kérdést nem én vetettem fel, hanem ő, hisz arra volt kíváncsi, hogy tetszett nekem az előadásuk. Ez az izgatottság is csak a motivációról és a tenni akarásról tett tanúbizonyságot.
Voltaképpen az egész folyamat egy nagy nehézség. Úgy tűnt, hogy nem megyek át a rostán, aztán később valahogy átállt az agyam, és mára már olyan sikert is magaménak tudhatok, mint a Trimeszter-díj.
Kirívóan nehéz szerepet eddig még nem játszott, magát a színésszé válás folyamatát tartja egy nagy nehézségnek. Viszont akármennyi vizsgán és megpróbáltatáson kell túlesnie, nem szívesen hagyná ott a stúdiót, hisz itt kapja meg a lehetőséget és az esélyt, hogy igazi színésszé válhasson.
A műsor alatt levetített kisfilmekben fantasztikus volt látni, kik végeztek itt, az pedig pláne jó érzés, hogy nem kell hogy valaki legyél, hanem a tehetség a lényeg.
Csabával végig nagyon önfeledten beszélgettünk, és amikor megkértem, hogy tanítson nekem valamit, pár pillanat után már mondta is, mit kell csinálnom. Íme a fantasztikus bokszjelenetünk!
A nagy sürgés-forgásban Vank Richárd is tudott némi időt szánni a kérdéseimre. A most másodévével végzett hallgató fontosnak tartja, hogy ők, újoncok időnként találkozhassanak és szóba elegyedhessenek a szakma nagyjaival, erre is tökéletes alkalom volt ez a jubileumi parti. A legnehezebb és egyben legkedvencebb alakítása az volt, amikor férfit játszhatott. Gondolhatnánk, hogy ez kézenfekvő lenne, mégis rengeteg instrukciónak kellett megfelelnie, sok munka volt vele, de megérte.
Remélem, hogy sikerülnek a vizsgáim, és kiválasztanak. Persze megpróbálom a Színművészeti Egyetemet is, de alapvetően egy vidéki színházban szeretném elkezdeni a karrieremet
– nyilatkozta jövőbeli terveiről.
A végére hagytam a piros ruhában szökkenő Júliát, Csikász Ágnest. A színpadon nyújtott mozgásától és színészi teljesítményétől le voltam taglózva, első dolgom volt gratulálni neki. A jubileumra gondolva nagyon becsülendőnek találja, hogy akadémista lehet, hisz láthatta, hogy a nagy színészek ugyanott kezdték, ahol ő most áll. Eddigi legnehezebb szerepe az volt, amikor a Koldusopera Kocsma Jennyjét játszotta.
Igaz, hogy prostituáltat kellett játszanom, mégsem lehettem csak egy olyan nő, aki szétteszi a lábát. Nehéz volt az érzékenységét és a finomságokat is megmutatni, amit a karakter egyébként megkívánt.
Ágnes jövőre is megpróbálja az egyetemet, de ahogy Richárd, úgy ő is vidéki színházban szeretne először szerencsét próbálni.
Pár trükkre kíváncsi voltam, például arra, hogyan sírják el magukat a színpadon a művészek, vagy hogyan kell ájulást, esetleg csókot imitálni. Megtudtam, hogy a sírós jelenetnél általában egy személyes fájó pillanatra emlékeznek vissza, illetve ha sokáig nem pislognak, automatikusan elkezdenek könnyezni a művészek. A csókjelenetek pedig ugyanúgy zajlanak, mint a való életben, persze nem annyira élethűen, de tényleg megcsókolják egymást a színészek.
A végére még egy praktikával lettem gazdagabb, hisz a színészi ájulás trükkjét leshettem el tőle. Először a térd rogyik össze, utána követi a testünk, mintha kicsúszna alólunk a talaj. Ez a nagy titok! Nézzétek meg ti is a vicces eredményt róla!
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
