Kétszer is az év divattervezőjének választották a hazai Fashion Awards-díj-átadón, ahogy a Glamour Women of The Year gáláról is a legjobb tervező díjával távozott 2011-ben. Ruháira felfigyelt Tyra Banks, Kanye West, Rihanna és Juliette Lewis is. Az egyik legsikeresebb hazai divattervező egy ponton mégis azt érezte, hogy inkább külföldön folytatná – más pályán. Kis kihagyás után viszont újult erővel tért vissza tavaly a Y.LD by doramojzes márkával.
Ha Mojzes Dóra szembejönne velem az utcán, és nem ismerném az arcát, két dologra tippelnék: hogy divattervező vagy rocksztár. A két foglalkozásban közös, hogy mindkettőhöz egy jó adag attitűdre van szükség, nála pedig ez kétségtelenül adott. Az emlékeimben szőrmebundát és hatalmas napszemüveget viselt az interjún – pedig valójában csak egy fekete ruha volt rajta.
Ha lenne felesleges 1 900 000 forintja, valószínűleg életnagyságú Alien kerti szoborra költené a Vaterán. Az Alien-filmek inspirálják, a rockzene megnyugtatja – mindkettőre szüksége van a munkához. A tervezést most újult erővel folytatja és új márkával debütált Y.LD by doramojzes néven.
A MOME diplomamunkád egyik inspirációjaként az Alient említetted meg – úgy tudom, rajongsz ezért a filmes szörnyért. Mi fogott meg benne ennyire?
Nagy sci-fi-rajongó vagyok. Nem is elsősorban a „szörny” nyűgöz le, hanem az a világ, amit H.R. Giger (a Nyolcadik utas: a halál című film földönkívülijeinek megalkotója – a szerk.) megálmodott. Ami megfogott az a kicsit melankolikus, sötét, misztikus, okkult világ, amit Giger képvisel az összes festményén és grafikáján keresztül – és ezt a hangulatot közvetíti az Alien című film is.
Kislányként is a gonosz, sötét karakterek nyűgöztek le a mesékben?
Igen. Sosem voltam az a királylányos, habos-babos kislány.
Az iskolai farsangokon mindenki menyasszonynak vagy hercegnőnek öltözött – én boszorkánynak, jégkirálynőnek vagy ufónak. Ez azért sokat elmond rólam.
Egy korábbi interjúban azt olvastam, „diszkós kislány voltál műkörmökkel”. Mi történt, minek hatására változtál meg ennyire?
Szerintem tiniként nagyon képlékeny az ember, hiszen még keresi a saját stílusát, így nagyon sok stíluson keresztülmegy. Ez alól én sem voltam kivétel. Mielőtt bekerültem volna a Kisképzőre, tipikus szőke, műkörmös, diszkóba járó csaj voltam. A suliban a társaság nagy része a tarisznyás, gót, darkos, elvont vonalat képviselte – ez pedig rám is hatással volt. Egy év alatt, egy élesváltással Marilyn Manson-rajongó lettem. Ebből azóta sem jöttem ki. Otthon legtöbbször rockzenét hallgatok és arra is tervezek. De az elektronikus zenét is ugyanannyira szeretem.
A női rocksztárokért is rajongsz. Mit csodálsz ezekben a karakterekben?
Valamiért szeretem azt a stílust és életfelfogást, amit ezek a nők képviselnek. Imádom például Juliette Lewist, Courtney Love-ot, PJ Harveyt. Ha nem is klasszikus értelemben vett példaképekről beszélünk, nekem nagyon szimpatikus, hogy ezek a nők szabadok és nem veszik túl komolyan az életet. Ezekben a karakterekben picit megtalálom önmagamat is. Én is a carpe diem híve vagyok: azt vallom, éljünk a mának és próbáljuk meg a lehető legtöbbet kihozni belőle.
Hamar elismert tervező lettél a szakmában, mégis úgy döntöttél, hogy hátrahagysz mindent és kimész Londonba. Miért?
Nehéz volt anno ezt a döntést meghoznom, de amit itthon tervezőként el lehet érni, azt szerintem elértem nagyon rövid idő alatt. Azt éreztem, hogy az itthoni lehetőségeket már mind kiaknáztam, így egyre kevésbé éreztem jól magam Budapesten.
Ráadásul a ruháim célcsoportját nem feltétlenül a magyar piac képezi, a ruháim egy nagyon pici szegmensnek szólnak.
A ruhatervezésből éltem, tehát szem előtt kellett tartanom, hogy amit csinálok, az eladható legyen. Pontosan tudtam, hogy mi az, amiből a megfelelő darabszám elkelne – csak annak nem sok köze lett volna hozzám.
Én a saját pénzemből, egy nagyon pici tőkéből kezdtem építkezni, amit mindig visszaforgattam a márkába, viszont ahhoz, hogy szintet tudjak ugrani, egy hatalmas méretű befektetésre lett volna szükségem. Arra viszont nem láttam magam körül pozitív példát, hogy ez külső segítséggel jól működne. Nem volt még egy jól bejáratott, kitaposott út a tervezők előtt.
Belefáradtam, ezért úgy döntöttem, picit pihentetem ezt a dolgot, és kimegyek Londonba szerencsét próbálni.
Művészcsaládba születtél, így a szüleidet nem érte váratlanul, amikor úgy döntöttél, hogy divattervező leszel. Viszont mit szóltak ahhoz, amikor úgy döntöttél, hogy itthagyod Budapestet és ezt a szakmát is?
A szakmát nem feltétlenül akartam elhagyni, csak mondjuk egy brandhez elszegődni tervezőnek. Anyukám nyilván nem örült neki, de támogatott a döntésemben, mivel tudta, hogy itthon gyakorlatilag vergődöm. Szükségem volt rá, hogy kicsit magam mögött hagyjam ezt az egészet, és végiggondoljam, mit is akarok. Az volt az eredeti tervem, hogy elmegyek egy nagy divatházhoz tervezőnek, de végül egészen másfelé vitt az élet, és egy reklámügynökségnél kezdtem dolgozni pár projekten.
Nem hiányzott az alkotás a mindennapjaidból?
Arculattervezésre/csomagolás designra, researchingre – azaz kutatómunkára – vettek fel, ami teljesen más volt, mint amit addig napi szinten csináltam – de mégis van köze a tervezéshez, így nagyon jó tapasztalatszerzés volt ez nekem. Amikor hazajöttem, a filmes szakmában dolgoztam, és azt is nagyon élveztem. Az egyetlen problémám az volt, hogy projekt alapon dolgoztam, ami kicsit mindig bizonytalan. Viszont ezek után a Retrockban kaptam lehetőséget, hogy üzletvezetőként és árubeszerzőként dolgozzak, aminek nagyon örültem. Ez egy nagyon izgalmas feladat, mert sokat kell utaznom és az üzlet tulajával együtt egyesével válogatunk ki mindent, ami aztán az üzlet polcaira kerül.
Persze egy idő után elkezdett hiányozni az alkotás, hiszen én az vagyok, amit csinálok – és ha nem csinálom, akkor üresnek érzem magam. A munkámmal azonosítom magam – ha nem tervezek, nem vagyok önazonos.
Az újrakezdés nem volt részemről tudatos, sokkal inkább sorsszerűnek mondanám. Egy véletlen folytán ismerkedtem meg két amerikai sráccal, akikkel közösen a Y.LD márkát létrehoztuk. Most ők csinálnak mindent, ami a tervezésen kívül a márkával kapcsolatos – én pedig most először csak azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék: a kreatív résszel. Nagyon jó, hogy végre van mellettem két olyan ember, aki ért a dolog üzleti részéhez – így nekem erre most nincs gondom.
A kampányfotóidon mindig azt láttam, hogy a szépséget a nagy átlagtól eltérően definiálod. Számodra mi a szépség?
Mindig bajban vagyok, amikor lányt kell választanom egy kampányhoz. Van egy konkrét nőideál a fejemben, de az nem feltétlenül az a lány, akit egy modellügynökségen megtalálok. A magyar ügynökségek tele vannak szebbnél szebb modellekkel – én viszont nem ezt keresem. Én inkább a karaktereket keresem.
Elzárkózom a tömegtermeléstől – mert az egyik következménye, hogy egyben tucatembereket is termel. A rengeteg fast fashion üzlet hatására teljesen elveszti az ember az egyéniségét. Mindenki azt veszi meg, amit a kirakatokban lát a próbababán.
Én ennél valami egyedibbet képzelek el – és ezt szeretem modellekkel is reprezentálni.
Szempont, hogy egy egyéniség vagy karakter álljon a márkám középpontjában – ehhez pedig nem kritérium a hibátlan külső és a klasszikus értelemben vett szépség.
Egy számodra ideális világban hogyan öltöznének a fiatalok – és az idősek?
Mint Az ötödik elemben vagy A szárnyas fejvadászban. Sajnos félnek az emberek az öltözködéstől, pontosabban mások véleményétől. Mindenkit az érdekel, hogy „mit szólnak a többiek” – ezért az egyéniség kevés ember öltözködésén tükröződik.
Örülnék neki, ha bátrak lennének a fiatalok, és nem csak a Váci utca üzleteiből öltöznének. Nem kell kizárólag tervezői ruhákat vásárolni – ezt nyilván nem is engedheti meg magának mindenki, de ma már rengeteg alternatíva van az egyedi, divatos öltözködésre.
Minden adott lenne ahhoz, hogy a fiatalok úgy öltözzenek, ahogy csak szeretnének – de azt látom, inkább beleolvadni szeretnének az utcaképbe, mintsem kiemelkedni belőle.
