Sajnos kisebb koromban nem igazán vittek a szüleim cirkuszba, így az óriási elefántok, bohócok és zsonglőrök világa számomra teljesen kimaradt. Ugyan a Ne bohóckodj! napunk alkalmából sem jutottam el egy hagyományos értelemben vett cirkuszba, viszont megismertem egy olyan helyet, ami sokkal többet ér – nemcsak a nézőknek, de a résztvevőknek is.
A szociális cirkusz fogalma még nem igazán ismert hazánkban, pedig egy olyan kezdeményezésről beszélünk, ami sokak életét változtatta meg.
Egy szép, napos délutánon találkoztam a Boráros téren Tóth Mónikával, aki nagylelkűen vállalta, hogy elkalauzol ebben a világban. Felpattantunk a buszra, irány Pesterzsébet. Már a körülbelül 15 perces út alatt is sok dolgot elárult Móni a szociális cirkuszról, de talán a legfontosabb az volt, hogy a fiúk szívvel-lélekkel csinálják, és számunkra is nagyon fontos lett a program, hiszen itt igaz barátságok köttettek.
Mi az a szociális cirkusz?
Ez egy program, amelyben a cirkuszi művészeteket nemcsak szórakoztatásra, hanem a társadalmi integráció eszközeként használják. Nyugat-Európában már jó pár éve alkalmazzák ezt a módszert nemcsak nehéz sorsú fiatalokkal, hanem fogyatékkal élőkkel, börtönviselt emberekkel, menekültekkel vagy drogfüggőkkel. A Kaj Zhas Cirkusz nevű projektet a Magyar Zsonglőr Egyesület vette pártfogásába.
Megérkeztünk Pesterzsébetre, ahol a paneldzsungel szívében megbújik egy fából készült kedves kis házikó. Itt tartják hetente egyszer a próbákat, de a gyerekek a hét szinte bármely napján betérhetnek ide egy kis lelki és szellemi feltöltődésért, hiszen szociális munkások is foglalkoznak velük. Mikor megérkeztünk, a srácok kedvesen fogadtak, és látszott rajtuk, hogy nem igazán feszengnek attól, hogy egy idegen is csatlakozott kis időre – hozzá vannak már szokva a médiaszerepléshez.
Mónitól azt is megtudtam, hogy a közeljövőben egy nagyszabású fellépésük is lesz, az egyik egyetem dolgozóinak szánt családi napon mutatják meg a fiúk, mit tudnak. A csapat tehát gőzerővel készült a műsorokra, én pedig azt terveztem, hogy nem zavarom őket, csendben meghúzom magam a sarokban, és onnan figyelem a próbát, hiszen nehéz időszak jön a számukra. Ők azonban kedvesen invitáltak, hogy csatlakozzak a bemelegítéshez, ilyen ajánlatra pedig nem lehet nemet mondani!
Csak labdákat dobáltunk – nem meglepő módon –, én voltam a legügyetlenebb, szóval le a kalappal a srácok előtt, akik profin dobálják a buzogányokat, labdákat, diabolókat, de a gimnasztikus elemek sem jelentenek nekik akadályt.
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a jelent úgy tudjuk igazán megismerni, ha már képben vagyunk a múlttal. Erről is Móni mesélt nekem egy picit.
Mikor és hogyan alakult meg ez a csoport?
Nyugat-Európában már évtizedes múltra tekint vissza a szociális cirkusz, szóval nem mi találtuk fel a spanyolviaszt. A Magyar Zsonglőr Egyesület már 2002 körül elkezdett ezzel foglalkozni, azonban akkor még csak egy-egy workshop volt, szóval nem volt rendszeres heti foglalkozás. Viszont nagy volt az érdeklődés, hiszen rengeteg lehetőség van ebben. Ez a rendszeres csapat két éve alakult, amikor Szabó Márton az Artemisszió Alapítvánnyal, az akkori munkahelyével egy pályázatot adott be. Felkérték, hogy egy franciaországi roma fiatalok művészeti fesztiváljára keressen olyan gyermekeket, akiket felkészíthet, és elmehet velük az eseményre. Ez azonban csak két hónapra szólt, de annyira jól sikerült a program, hogy folytattuk önkéntesként.
Ez így ment négy hónapig, majd Móniék megtalálták a MOL Új Európa Alapítvány Gyermekgyógyító Programjának lehetőségét, amire pályáztak is. Szerencsére meg is nyerték a pályázatot, amiért a mai napig nagyon hálásak, így immár a második éve a program segíti a projekt finanszírozását.
Milyen gyerekekkel foglalkoztok?
Ide főleg iskolás, 14–18 éves pesterzsébeti fiúk járnak (a lányok valamiért nem merik megpróbálni), szóval nagyjából mindenki helybéli. Általában a baráti kör vagy idősebb testvérek által hallanak rólunk, de sokan a Pince Ifjúsági Klub által ismerték meg a programot.
Miben segít nekik a foglalkozás?
Azt vettük észre rajtuk, és ők is észrevették magukon, hogy sokkal jobban tudnak egy-egy dologra koncentrálni, összeszedettebbek lettek, és az iskolában is könnyebben veszik az akadályokat. A zsonglőrködés a két agyfélteke összeköttetésével segíti az elemző gondolkodást, emellett a társadalmi integráció is könnyebben megy nekik.
Csak zsonglőrködéssel foglalkoztok?
2015-től már drámapedagógiai eszközöket is alkalmazunk, 2016-tól pedig egy új műsort készítettünk a fiatalokkal, amiben már színházi elemeket is használunk, de vannak nálunk például olyan fiúk is, akik szívesen (és jól!) énekelnek, természetesen az ő tehetségüket is beleszőjük a produkcióba. Szerencsére a srácok élvezik az új kihívásokat, és a közönségnél is nagy sikereket arattunk eddig.
Sok sztereotípiát hallunk a roma fiatalokkal kapcsolatban, azonban mikor köztük voltam, egy percig sem éreztem azt, hogy ezek igazak lennének.
A fiúk illedelmesek és kedvesek voltak, de ami a legfontosabb: látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat a bőrükben, amiben szerintem óriási szerepe volt a szociális cirkusznak. Láttam, hogy próbálnak segíteni a másikon, ha valami nem sikerült, újra megpróbálták, erőt adtak társaiknak. Itt úgymond kialakult egy igazi nagy, család. Emiatt számomra is óriási élmény volt megismerni ezt a csapatot, sokat tanultam tőlük a kitartásról, a fegyelemről, és arról, hogy akármennyire is igazságtalan az élet, mindig van kiút!
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
