Nagy a mellényem még, támogatom lelkesen terveit. Elvben. Az elv teljesen tiszta, a gyereket el kell engedni, beszélünk is eleget róla a lányommal, aki lassan 17 éves, és bontogatja szárnyait. Repülésre készül, és nagyon tudatosan tervezi távozását. Sokkal tudatosabb, mint én voltam ebben az életkorban.
Előrehozott angol érettségire gyúr, nyelvvizsgára. Nézegeti a lehetőségeket, mihez kezd majd a nagyvilágban. Imádom hallgatni álmodozását, de nem tudom, hogyan viselem majd a valóságot.
Amikor az álom nem álom többé, bekattintja a bőröndöt és elrepül. Los Angeles az álomváros, ottani egyetemeket keresgél. Büszke vagyok rá, de belül zizeg a félelem: tényleg? Tényleg menni fog?
Nagy a mellényem, mert (most) azt mondom, menjen, ha menni szeretne, ha csalogatja a világ, és ha az angyalok városát vette célba, akkor induljon oda. Még akkor is, ha csak most született…
Hazai sebeket kötöznek
A testvérei itt maradtak, a fiúk mehetnének – egészségügyi szakemberekként tárt karokkal várja őket a nyugati világ, bennük mégis erősek a gyökerek. Néha szóba kerül, néha megosztják velem a felismerést, hogy KINN a többszörösét kereshetnék jelenlegi bérüknek, mégse szaladnak neki a nagyvilágnak. Hazai sebeket kötöznek, itt ugranak, ha hívják őket. Csodálom érte a fiúkat és csodálkozom. Ha lenne ok a távozásra, nekik lehetne, ők mégis maradnak.
Tizenévesként se álmodoztak a nagyvilágról vadul, szelídebb, hozzám közelebbi terveket kovácsoltak, nyugodtabb volt a lelkem, nem kellett visszafojtani félelmeim. Mert most azt teszem. Szemtől szembe nem beszélek róla, nem engedem szabadon a riadalmam, mert azzal visszatartanám, pórázt vetnék a nyakába. Őt is megijeszteném.
Amiről nem beszél, attól féltjük a legjobban
Hallgatok a félelmeimről, mert azok jelentős része rólam szól: velem mi lesz, én mit érzek, mit veszítek, és azt majd hogyan viselem?
Vele kapcsolatosan is van azonban okom aggodalomra, és aligha van édesanya, aki tizenéves, a gyerekkorból éppen csak kinövő gyerekét vállvonogatva rakná repülőre. Nincs az az édesanya, aki mosolyogva búcsút int, majd visszatér úgy napi teendőihez, hogy ne szorulna össze napjában tízezerszer a szíve, ne gyötörnék kérdések: mi van a gyerekkel? Jó helye van? Van mit ennie? Nem bántja senki? Egyedül van? Akad segítsége? Beilleszkedett? IGAZAT beszél? TÉNYLEG rendben mennek a dolgai?
Akadhat ellenpélda persze. Én is hallottam olyan szülőkről, akik nem ENGEDTÉK, hanem KÜLDTÉK a gyerekeket. A gyerek megválaszthatta, hova megy, és a szülők csak az odafelé vezető utat fizették. Ha haza akart jönni, akkor talpon kellett maradnia, meg kellett ragadnia a lehetőségeket, pénzt kellett keresnie és félrerakni annyit a megélhetése mellett, hogy legyen pénze a hazaútra.
Én amikor elengedem a gyerekem, biztosan retúrjegyet veszek. Vagy vele megyek én is…
Nehéz az elengedés, mert mi félünk igazán
Mert az elengedés még akkor is gyötrelmes, ha éppen csak „kirepül” a gyerek a családi fészekből és három sarokkal arrébb költözik. Mert nem szöszmötöl többé a fürdőben órákig, mert nem bosszankodhatunk a maga után hagyott púderpamacsok felett, mert nem hagyja többé szanaszét a cipőit, mert nem késik el a családi eseményekről (el se jön), mert nem üvölteti a kedvenc számait, mert nem visítanak a barátnői órákig a szobájában, mert nem követel vacsorát többé.
Nehéz az elengedés, mert… mert nincs többé szüksége ránk. Mert megijedünk, igenis megijedünk attól, hogy a saját lábára áll és a mi jelentőségünk és befolyásunk az életére a továbbiakban nem hangsúlyos (annyira).
Nehéz az elengedés csak úgy – mert a gyerek a mi gyerekünk és távozásával vele megy az egész gyerekkora. Minden meghitt pillanat. Mennek az álomfinom gyerekpuszik, az anyák napi versek, az összebújások, a takaró alatt kortyolt forró kakaózások, az ezerszer megnézett rajzfilmek, elolvasott esti mesék. Elsétál a bársonysima homlok a tenyerünk alól. Elsétálnak a gyerekfürtök, a kérdések, a miért? A hogyan?
Nem kérdez többé, vagy nem minket. És tapasztalni akar és lehetünk akármennyire is LAZA szülők, ebbe azért egy kicsit belepusztulunk.
Mindent elmondtunk neki?
Mert nekünk a távozása után lesznek igazán fontos kérdéseink. Például, hogy valóban felkészítettük-e a gyereket a nagyvilágra? Elég erős a pajzsa? MINDENT elmondtunk, amit elmondhattunk neki? Mondtunk elégszer IGENT neki? Amikor még lehetett, okosan válaszoltunk a kérdéseire? Felvérteztük elég tudással, rafinériával, rugalmassággal, talpraesettséggel?
A legfontosabb kérdés azonban, hogy vajon útravalót kapott tőlünk vagy pórázt vetettünk a nyakába?
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen fontos a méhek jelenléte a bolygónkon, hiszen ez az egyetlen rovar a világon, ami képes ételt előállítani az ember számára is, ami nem más, mint a jól ismert méz – írja Zsuzsanna, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását. A következő sorokban Pálfy Zsuzsanna cikkét olvashatjátok.
