Míg a Föld bizonyos részein a nem elegendő vagy a nem jó minőségű ivóvíz jelent szinte leküzdhetetlen gondot és naponta jelennek meg hírek arról, hogy szomjan halnak gyerekek, addig a szerencsésebb területeken – náluk is – azért küzd az egészségügy, hogy megértsük végre: inni kell!
Inni kell, mégpedig vizet. Csapvizet vagy ásványvizet, de vizet. (Felőlünk mehet a vita, melyik a jobb.) Az viszont biztos, ha folyadékpótlásról van szó, akkor nem üdítőt, nem energiaitalokat, nem szörpöt, nem leveket kell inni, hanem vizet. Az életben maradáshoz az oxigén után a vízre van a legnagyobb szüksége a szervezetnek.
Oxigén nélkül pár perc marad az életből, víz nélkül három-négy nap a szervezet tartaléka. Nagyon kevés idő, de még ennek fényében is nehezen mérjük fel, hogy a kevés folyadékpótlás miatt folyamatosan fenntartott dehidratált állapot súlyos károkat okoz a szervezetben.
Még mindig nem egységes a köztudatban, hogy mennyi az elegendő mennyiség, amellyel pótolni tudjuk a szükséges folyadékot a szervezet számára. Néha kettő, máskor akár 4 liternyi mennyiség is szóba kerül. Mi, az arany középút nevében a két és fél liter mellett tesszük le a szavazatunkat. Ennyi kell és pont.
Van, akinek kevés, van, akinek sok lehet ez a mennyiség így első olvasatra. Engem speciel „ütni kellene” ahhoz, hogy ekkora mennyiséget naponta képes legyek leereszteni a torkomon. Próbálkozom, hurcolom magammal az ásványvizes palackokat szorgalmasan, ízesítem citrommal, citromfűvel, csinosítom a vizet gyümölcsökkel, virágokkal, hogy legyen KEDVEM, ingerem inni, de bevallom, a másfél literes mennyiséget eddig képtelen voltam átugrani. És nemcsak azért, mert a megemelkedett vízmennyiség miatt kínosan megszaporodott a mosdólátogatásaim száma is, de azért is, mert úgy érzem, tele vagyok a vízzel. Tudom, más is így van ezzel, főszerkesztőnk, Eszter sem véletlenül választotta magának a vízivás gyakorlását mint kihívást.
Nem tudom, hogy szocializáció, megszokás vagy típus kérdése ez az „iszok eleget, nem iszok eleget” probléma, egy biztos: én gyerekként se voltam szomjas soha, még a tornaórák után se.
Amíg a többiek szinte kiitták a vizet a csapból én nem tülekedtem velük. Nem izzadtam, nem éreztem szomjasnak magam.
Ne várjátok meg, hogy szomjasak legyetek!
Felnőttként sem ért eddig utol a szomjúság kínzó érzése, de mindenhol azt olvasom, hogy az jó. Mert amikor a szomjúság érzése jelentkezik, az már a dehidráltság jele, és valószínűleg én azelőtt pótolom a folyadékot, mielőtt ez az állapot fellépne. Ennek akár örülhetnék is, de nem veszem így negyven fölött félvállról a kérdést, mert a dehidratáltság egyéb jeleit viszont igenis érzékeltem, érzékelem és egyértelműen látszik is a kóros, éveken át „nem ivás” a bőrömön. Szerintem hamarabb hervadásnak indult egyébként is extraérzékeny, fehér bőröm, mint kortársaimnál és egy ideje azon kaptam magam, hogy felesleges kilókkal küzdök, egyre többször fáj a fejem és nehezemre esik a koncentrálás.
Ezek súlyos és beszédes jelei lehetnek a dehidratált, víz után kiabáló szervezetnek és egyszerűen le kell írnom: én igenis bánom oda nem figyelésem és a folyadékpótlással kapcsolatos fegyelmezetlenségem.
Mi történik, ha hanyagok vagyunk?
Inni kell. Most, itt nálunk még van mit!
