Többszereplős szerepjátékaim részletgazdagnak és érzelemdúsnak bizonyultak, és a játék terápiás hatása se volt alábecsülendő, bár akkoriban ennek nem voltam tudatában, csak élveztem, hogy főszereplője vagyok egy magam teremtette világnak, rám fókuszál a környezet – vagyis az utcabeli gyerekek zöme.
Akkor is részt vettem persze az esküvői játékokban, ha nem én voltam a menyasszony, néha a vőlegény szerepét osztotta rám más (akár a nővérem), vagy én adtam férjhez a „lányomat” – akár egy macit is. Játszottam, játszottunk, mert játszani egyszerűen jó. És azt játszottuk, ami a felnőttek világából a leginkább érdekelt minket.
Felnőttszerepekbe bújtunk, mintát követtünk, így tanultuk a világot.
Jelentőséget kaptak az eszközök: a menyasszonyi fátyol (szigorúan elrongyolódott függönydarabka), a gyűrű (függönykarika vagy rézdrót), és az esküvői menü is (háztartási keksz lekvárral, franciadrazsé és szörp). A szerepek kiosztása és a játék megrendezése, a játéktér berendezése ugyanolyan fontos volt, mint maga a szertartás.
Külön szerencsének bizonyult, ha a játék mellé egy lelkesedő felnőttet is találtunk, aki támogatta ötleteink megvalósítását, például nem sajnálta tőlünk a kekszet.
A szerepjáték alap a világhoz való alkalmazkodáshoz
Nosztalgiázhatnék, hogy „akkoriban még” tudtunk játszani, de nem lenne igazam, mert a gyerekek most is játszanak, az erre való képesség és igény velünk születik. A szerepjátékok pedig korán beköszönnek a kicsiknél – elég csak a legegyszerűbb orvosos játékokra gondolni –, már a kétéves is gyógyítja a maciját, orrot fújat, injekciót ad, vagy orvosságot itat a játék medvével, babával.
Később, a nagycsoport környékén már egyértelműen felhasználja a gyerek a szerepjátékot a világhoz való alkalmazkodásra, és előszeretettel vonja be a játékba a társakat, sőt a felnőtteket is.
Ám ha szerepjáték és menyasszonyi fátyol – az Álljon meg a nászmenet! napi téma kapcsán –, akkor érdekes a kérdés, hogy az esküvő „eljátszása” ma is trendi szerepjáték a gyerekek körében, vagy sem. Esetleg éppen a csökkenő számú esküvők (házasságkötések) nyomán már nem érzik a gyerekek sem követésre alkalmas játékelemnek az esküvői szerepet? Vagyis a gyerekek szerepjátékai nyomon követik-e a társadalmi változásokat?
Nincs minta, nincs mit utánozni?
Egy Balaton-parti óvodában dolgozó (lassan harmincéves tapasztalattal rendelkező) óvónőt kérdeztem a gyerekek jelenlegi szerepjátékairól.
Friss tapasztalatai szerint a most óvodába érkező, óvodáskorú gyerekek jellemzően NEM játszanak szerepjátékokat, leszámítva a nagyon kicsik fejletlen szerepjátékait (oltás a macinak), a fejlett, többszereplős, eszközöket és tervezést igénylő szerepjátékok – amilyen az esküvői szerepjáték – pedig már több éve elvesztek.
A gyerekek, ha már szerepjáték, akkor rajz- és animációs filmek főszereplőit utánozzák – például pókemberes pólóba bújnak, és másznak vagy harci (nindzsa) játékokat játszanak. A lányok is.
Ez a változás régóta téma a nevelőtestületben, és úgy látják, egyrészt az óvodai tananyag mennyisége is korlátot állít a szerepjátékok kibontakozása előtt (korán abba kell hagyni, nincs mód és idő a játék részleteinek kidolgozására), másrészt (az esküvői játékoknál) a szükséges minták is hiányoznak. Nincs mit utánozni.
Családi háttér és szerepjáték
Ez már csak azért is elgondolkodtató változás, mert aligha van annál beszédesebb, a család megismerését szolgáló eszköz egy pedagógus kezében, mint figyelni szerepjátékba belefeledkezett óvodásait. A gyerekek kommunikációja, a párbeszédek, a mozdulatok, a feltálalt helyzetek egyedülálló lehetőségnek bizonyulhatnak a gyerekek családi helyzetének, hátterének felderítésére – figyelembe véve azt is, hogy a gyerek nemcsak a családi, hanem a médiából ellesett szituációkat is eljátszhatja.
Vagyis ha valami meghökkentőt, zavarba ejtőt vagy ijesztőt tapasztalunk, érdemes akár további szakemberek bevonásával utánajárni, mi az, amit valóban átélt (vagy folyamatában átélni kényszerül a kicsi), vagyis valódi élményről van-e szó, vagy titkon meglesett médiatapasztalat áll a szerepjáték hátterében.
A VOUS-lányokat is (és persze állandó szerzőnket, Danit) kérdeztem gyerekkori szerepjátékaikról, különös tekintettel a nászjátékokra.
A lányok huszonévesek (a legidősebb se több 23 évesnél), és a válaszok egyöntetűen azt jelzik, hogy a most huszonéves korosztály még előszeretettel játszotta (és imádta) az esküvői játékokat.
Nóri, junior szerkesztőnk rendszeresen volt menyasszony, néha az is elég volt az „átalakuláshoz”, ha a szoba ablakán lógó, hosszú függöny alá állt. A fejére borította a csipkefüggönyt, és eldúdolta a nászindulót: rögtön menyasszonnyá varázsolódott. Máskor anyukája segítette az átalakulást.
Nászajándékot is elfogadott, és a mai napig emlékszik egy „kínos” szitura, amikor egy olyan fiú ajándékozta meg csoda csipkés tortapapírral, akibe ő nem volt szerelmes, de azért elfogadta az ajándékot, férjhez azonban nem hozzá akart menni, hanem máshoz. Ahhoz, akibe ő volt szerelmes. Ez érthető, nem?
Nóri egyébként az a lány a szerkesztőségben, aki imádja a divatot, de az esküvő témáról is órákig el tud beszélgetni. Nem nagyon lövök mellé, ha azt érzem, Nórit innen fogjuk férjhez adni! (Hozunk majd kekszet, Nóri!)
Dani, az egyetlen fiú újságírónk az óvodai esküvőkre emlékszik. A babaház volt a templom, és a homokozóba térdelt le az ifjú pár. Rendszeres szereplője volt ő maga is a történéseknek, hiszen egyszerre akár három lányba is szerelmes volt. Valakit mindig feleségül vett. Úgy vélem, Danit a női lélek megismerése azóta érdekli.
Szandi (VOUS-gyakornokunk) minden farsangkor következetesen menyasszonynak öltözött. Neki ez volt a szerepálma.
Nina, újságírónk, junior hírszerkesztőnk is gyakran játszotta el a menyasszony szerepét, anyukája segítette a klasszikus függönyből szabott fátyollal. Egyszer meg tanúja volt egy „házasságkötésnek” egy egész osztállyal együtt, mert bár elsősök voltak, de továbbra is imádták az esküvős játékokat. Ninától egyébként ha esküvős anyagot kérünk, biztosan nem csalódunk.
Andi, újságírónk viszont sose volt menyasszony. Ő így nyilatkozott: „Hát, én csak herkuleseset játszottam karddal a szomszéd kisfiúval. Vagy ‘autóversenyzősdit’. Meg a babázás az azért megvolt.”
Mit is mondhatnánk? Andi írásai léleknyitogatóak, érzelemgazdagok és elgondolkodtatóak, akár saját párkapcsolatról ír, akár valaki másra hívja fel a figyelmet. Ahogy legutóbb egy autista fiú mandalaművészetét mutatta be a VOUS oldalán.