Egyébként is terveztük az összeköltözést, bár nem pontosan így. Néhány hónappal később összeállt a terv, gyűjtöttük a pénzt a repülőjegyre, a kínaitanfolyamra, vízumot szereztünk, és belevágtunk. Ahogy pedig kiléptünk a repülőtér sterilnek mondható környezetéből, egy teljesen más dimenzióba csöppentünk.
A hangcsoui pályaudvarra érkezve olyan dologgal szembesültünk, amiről addig azt gondoltuk, csak az elkényeztetett nyugati utazók által kreált legenda. Ez a jelenség pedig nem más, mint a kőkemény kultúrsokk.
A hihetetlen hangzavar; a neonfények folyamatos, ritmustalan villódzása; a kellemes és kellemetlen, erős szagok keveredése; az iszonyatos pára és a tikkasztó meleg csak a jéghegy csúcsa volt.
Mindenfelől kíváncsi és gyanakvó tekintetek követtek bennünket: szinte azonnal a tudtunkra hozták: mi itt idegenek, „laowai”-ok vagyunk. Meglepő, de még a nagyobb városokban is előfordul, hogy a kínai emberek egy része nem találkozott még nyugati emberrel. Az idősebbek összesúgtak, a fiatalabbak és bátrabbak pedig gyakran még közös fotót is csináltak velünk.
Összességében nagyon ritkán találkoztunk rosszindulatú emberekkel, de előfordult, hogy próbáltak minket, naiv külföldieket átverni. Legtöbbször átláttunk a szitán, és ilyenkor gyakran mindkét fél részéről nevetésbe is fulladt a kommunikáció, és még a nyelvtudásunkat is megdicsérték.
Ráadásul nem sokkal később szembesültünk a ténnyel, hogy nem lesz elég az otthon összegyűjtött pénz, nagyon nehezen találtunk szállást, és a vízumommal is problémák adódtak.
Nehéz volt megbarátkozni azzal, hogy ez egy teljesen más kultúra: arrafelé ugyanis teljesen elfogadhatónak számít, ha az ember erőteljesen szipog, evés közben szürcsöl, vagy koszos pizsamában jár-kel az utcán.
Legszívesebben azonnal hazarepültem volna. Ám mivel a Budapestre szóló repülőjegyem négy hónappal későbbre szólt, el kellett fogadnom a helyzetet, minden nehézségével együtt.
Akkoriban kezdtem komolyabban foglalkozni a fényképezéssel; ez sokat segített a pozitív, negatív vagy éppen kevert ingerek feldolgozásában.
A közismert sztereotípiákat lencsémmel hol kikerültem, hol pedig ezeken keresztül vizsgáltam a környezetem. A fotózás mint ösztönös cselekvés alakította át az ismeretlen környezetet megszokottá, helyezte a váratlan eseményeket és problémákat olyan perspektívába, hogy azokra élményként, hasznos tapasztalatként tudok gondolni.
A kezdeti izgalmak után néhány héttel már egészen megszoktuk az ottani ritmust, s meg sem lepődtünk az azonosíthatatlan ételek láttán, vagy a minket titokban, néha feltűnően fényképező helyi lakosok miatt. Elkezdtük élvezni az ízeket, a pörgést, a világ minden tájáról érkezett új barátok társaságát.
Öt év eltelt, és ahogy újra előszedtem a fotókat, már teljesen más szemmel nézek az ott eltöltött időszakra. Nosztalgiával és hálával gondolok Kínára, hiszen rengeteget tanulhattam a minket körülvevő világról, és sok olyan élményben volt részem rövid időn belül, amit talán mások csak hosszú évek alatt gyűjtenek össze.
Szerencsére azóta is megvan a kapcsolódás Kínával, hiszen Zoli sokat utazik oda a munkája miatt. Az sem kizárt, hogy hamarosan én is újra vele tartok egy rövid vakáció erejéig…
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
