Azt gondolom, minden ember a saját útját kell, hogy járja, és hiába érzem úgy (és töltene el vad büszkeséggel), ha a lányom az általam járt utat választaná és lenne azon gyorsabb, sikeresebb és erősebb, ha úgy dönt, egyetlen sort sem akar írni, elfogadom.
Megvárom, mit üzen a lányomnak a sorsa. Megvárom és abban támogatom.
Legyen elég bátor ahhoz, hogy a szívére hallgasson
Ha valamiben, ebben egészen biztos lehet: nem erőltetem rá a magam álmait, mert akkor leszek boldog, ha ő boldognak érzi magát. És akkor leszek boldog, ha olyan felnőtt válik belőle, aki tudja, mit akar és képes felelős döntéseket hozni. Vagy nem dönt, de elég bátor ahhoz, hogy a szívére hallgasson.
Fiaim belecsöppentek az állattartásba, mezőgazdaságba. Aki valaha is élte azt, tudja, milyen kemény élet. Lemondásokkal teli. Gyerekként nem szerették, a munkát látták benne. A sarat, az ünnepek elodázását, mert „most nem lehet, nincs rá idő, munka van”.
Mindhárman más pályát választottak. Kettő az egészségügyben tesz másokért, a középső, a legkreatívabb, a legügyesebb kezű fiú álomszép bútorokat készít. Nem vállalták édesapjuk életét hivatalosan (és nem lettek tollforgatók sem), de visszajárnak, sőt a választott hivatás mellett azért vannak állataik is. Kutya, kismalac, bárány, kisborjú.
A teljes azonosulás ugyan elmaradt, de nem utasították el azt az életformát, amit az édesapjuk mutatott nekik. Nincs törés, ők megtalálták az átjárást a szülői álmok és a sajátjuk között.
Van, aki nem találja a saját útját, nem találja önmagát
Van egy barátnőm, nevezzük Andinak, valaha kollégák voltunk. Gyönyörű fiatal lányként ismertem meg, most közel a negyvenhez is gyönyörű. Hajlékony teste csupa kellem. Kecses. Mozgása ruganyos, senki nem nézné annyi évesnek, amennyi. Párja nincs, egyik boldogtalan kapcsolatból zuhan bele a másikba.
A szakmájában sem halad előre. Nincs is szakmája. Az, amihez ért, amire keserves éveket áldozott, nem hozott gyümölcsöt. Nem találja a saját útját, nem találja önmagát.
Édesanyja balettművész volt, fiatalon autóbaleset érte, abba kellett hagynia a táncolást. Számára egyértelmű volt, hogy a lánya folytatja majd az ő félbetört karrierjét. Mindent meg is tett ennek érdekében. Óvodás korától kezdve járt balettra, és ugyan gyönyörűen táncolt és ért el sikereket is, azt a szintet, amit az anyukája képviselt, nem érte el.
Érettségi után fellázadt, nem volt hajlandó a Táncművészeti Főiskolára jelentkezni. Elege volt a kudarcból, abból, hogy a második, a harmadik, a negyedik a sorban. Hogy azt mondják, szép-szép, meg tehetséges is, de valami hiányzik.
Valami hiányzott bizony, még akkor is, ha küzdött, ahogy elvárták tőle. Véres sarokkal is gyakorolt, hajnalban kelt, alig volt magánélete.
A belső döntés hiányzott, az elszánás és az érzés, hogy a saját életét élheti.
Lázadása szinte önkívületbe kergette az édesanyját, egyik veszekedés követte a másikat, míg végül Andi elköltözött otthonról, de fogalma se volt, mit kezd majd az életével. Tengett-lengett, és ugyan dolgozik (viszonylag hosszú ideje egy munkahelyen), de egy tapodtat sem lépett az eltelt évek alatt előre. Mint aki megrekedt két világ-két élet között.
Az édesanyja életét elutasította, a magáét meg nem találja. Mert azt magának kell kiválasztania, és akkor mindegy, hogy sáros, mindegy, hogy mennyi lemondást kíván, mindegy, hogy véresre dörzsöli a talpat, lábujjakat, az az ő útja lett volna.
Nem gondolom, hogy már késő Andinak és nem lehet akár negyvenévesen is rálelni a saját életére, de azt igen, hogy amikor megtanulhatott volna szívből és szabadon dönteni, akkor azt tanították neki, hogy erre nincs jogosultsága.
A döntés szabadságát veszti el tehát minden olyan gyerek, aki szülei álmát valósítja meg a sajátja helyett. Gúzsba kötött lélekkel teljesítenek így, fogcsikorgatva, de teljesítenek. Egy ideig. Vagy egész életükben és csak sejtik, hogy lehetne ez másként is. Szabadon. A saját táncukat járva.
