Van jelentősége manapság az adventi várakozásnak? Hogyan készülhetünk fel lélekben a karácsonyra?
Ünnepeink azért vannak, mert ezek segítenek egy adott időszak minőségét kifejezni, elmélyíteni, tartalmassá tenni a pillanatot. A karácsony az egyik leguniverzálisabb ünnepünk, ilyenkor ki lehet mondani ezt az érdekes dolgot, hogy jó lenne szeretni egymást, és ez, szeretetet adni és kapni, ez az, amire egész életünkben áhítozunk.
Így ez egy olyan különleges alkalom, amire megéri szívvel-lélekkel felkészülnünk. Azonban telepakoltuk a karácsonyt rengeteg olyan szokással, előkészülettel – a kötelező ajándékozás, bevásárlás, sütés-főzés, porszívózás –, amik megnehezítik azt, hogy lélekben el tudjunk csendesedni karácsonyra.
Ha eleve rohanással, elintéznivalókkal, információkkal, étellel-itallal túltelítve érkezünk a karácsonyba, akkor nagyon nehéz valami extrát még befogadni.
Hogyan ajándékozzunk úgy, hogy az valóban ajándék legyen a másiknak? Hogyan lehet túllépni a kötelező ajándékozási mechanizmusokon, és valahogy személyesebbé és értékesebbé tenni?
Ajándékot adni nagy művészet! Úgy gondolom, hogy az ajándékozásnak három típusa van.
Aztán ott van az ajándékozás másik oldala, az ajándék elfogadása. Találkoztam emberekkel, akik arról meséltek, hogy szívesebben adnak, mert ha kapnak, akkor zavarba jönnek: ha túl nagy az ajándék azért, ha kicsi, akkor meg azért, de kényelmetlenül érzik magukat ilyenkor.
Ez a téma messzire vezet, a mit érdemlünk meg, mennyit érünk, egyáltalán, megengedjük-e magunknak a boldogságot kérdésköréhez. De a karácsony e kettő összhangjával, adással és elfogadással együtt teljes.
Hogyan mélyíthetjük el az ünneplés közös élményét, akár a kötelező körös rokoni látogatásokat?
Az a kérdés, hogy adástól és kapástól függetlenül bele tudunk-e rakni valamit a karácsonyba, ami megemeli az egész méltóságát, hangulatát, amitől gazdagodhat a lelkünk. Nagyon szeretem látni, amikor a családok kísérleteznek karácsonykor, megpróbálják kihámozni az ünnepet a fogyasztói szokásokból, új rituálékat fejlesztenek ki.
A rituáléknak éppen ez a szerepük, kiemelik, tudatosítják a pillanatot, láthatóvá teszik, hogy most valami fontos történik, elősegítik egy belső, emelkedett állapot kialakulását.
A rituálék remekül elmélyíthetik az ünnepeket, de elsőre zavarba is hozhatják az embereket. Ezért érdemes mindig hagyni valami állandót, valami kapaszkodót, és kisebb változásokat hozni, így könnyebben be tudja fogadni a család.
A gyerekek különösen tudnak ennek örülni, csillogó szemmel gyújtják a gyertyát, várják az angyalokat – ezt, az eksztázisra való készséget mi, felnőttek is eltanulhatnánk tőlük. A gyerekek még őszintén bele tudnak feledkezni ilyen emelkedett dolgokba, ami egy nagyon egészséges állapot.
Mit tehetnek azok karácsonykor, akik magányosak?
Kétségtelenül nehéz helyzet a szeretet ünnepén egyedül lenni. Velem szerencsére ilyen még nem volt, de voltam karácsonykor ügyeletben, kórházban, és ezek szép emlékek. Érdekes megtapasztalni a karácsonyt egy csomó idegen ember között, ahol egy szaloncukor, egy mosoly, kis beszélgetés megrendítően széppé teheti az ünnepet.
De persze jóval könnyebb a szeretettel kapcsolatba kerülni, ha van hozzá társ, bármilyen társ, legyen család, valamilyen közösség, vagy idegenek. Ha teljesen egyedül van az ember, azt nagyon nehéz feldolgozni. De óriási tudás és óriási kincs, ha valaki megtanulja, hogyan legyen jóban magával, hogyan érezze magát igazán remekül a saját társaságában.
Az életünk nagy része arról szól, hogy társat keresünk, valaki mással együtt találjuk meg a boldogságot. Ha ez a kapcsolat eltűnik, kirepülnek a gyerekek, meghal a házastárs, akkor ott találhat minket a hirtelen helyzet, hogy egyedül vagyunk, és fogalmunk sincs, hogy kell egyedül lenni.
A pszichológiában viszonylag új terület az önszeretet, az önelfogadás, az önmagunkkal való együttérzés – én is nagyrészt ezzel foglalkozom: hogyan kommunikáljunk a testünkkel, hogyan tudunk szeretetteli párbeszédet létrehozni a bensőnk különböző részei között. Egyébként ez a párbeszéd folyamatosan zajlik, még ha nem is vesszük észre, de beszélgetünk magunkkal, leszúrjuk, minősítjük, vagy épp biztatjuk, ajnározzuk magunkat.
Szoktatok ünnepelni, karácsonyozni az önismereti csoportjaidban is?
Igen, abszolút! Ezek a közösségek természetüknél fogva jó terepet kínálnak arra, hogy őszinték és sebezhetőek lehessünk: sok mindent tudunk egymásról, gyakran találkozunk egymással mély érzelmi szinten, így ezek nagyon meghitt pillanatok tudnak lenni. Sokakat meg is lep a furcsa érzés, hogy ezek a találkozások akár mélyebbek is lehetnek, mint a családi körben, ahol különböző berögzült kommunikációs minták akadályozzák az igazán őszinte megnyílást.
Decemberi csoportalkalmakkor gyakran téma, hogy mit jelent ünnepelni, hogyan lehetne az egész élet ajándék. Mert aki egyszer ezt megérti, hogy az élet mindennel, akár jóval, akár konfliktusokkal, kritikákkal együtt is ajándék, az ünnepi hangulatban lehet nemcsak karácsonykor, de sokkal hosszabb távon is; könnyebben tud a mának élni, nagyra tudja értékelni a pillanatot, egyszerűen minőségibb időt tud itt tölteni.
Ahogy szokták mondani, utolsó pizsamánkon nincsen zseb: fedezzük fel, milyen „ajándékokkal” jöttünk a Földre, és osztogassuk szét ezeket addig, amíg lehet…
Mi a kedvenc karácsonyi lakomád?
Édesapám bajai halászleve standard eleme az elmúlt évtizedek karácsonyának, erről nem tudnék lemondani – az, hogy apám készíti, az íze, és hogy ezt a nagyobb családdal szoktuk elfogyasztani, mind hozzájárul ehhez. Szűkebb családi körben pedig a kedvenc eledelem mindig az, amit éppen abban az évben kitalálunk, és közösen elkészítünk. Nem is a fajtája számít, inkább a közös alkotás, főzés hangulatát élvezem.
Ismerjétek meg dr. Buda László pszichiátert, pszichoterapeutát
Buda Lászlóról és munkájáról többet megtudhattok a fenti oldalakon, ha pedig a test és a lélek egységéről és együttműködéséről olvasnátok többet, akkor a Mit üzen a tested? című könyvét vegyétek a kezetekbe!
