Sosem értettem azokat az embereket, akik nem szeretnek enni. Aztán eljött az én életemben is egy ilyen időszak, ami után más megvilágításba helyeződött az étkezésem.
Örömmel enni
Szörnyű volt azzal szembesülnöm, hogy az addig ételt imádó énem szinte megundorodott az ennivalóktól. Összeszorult gyomorral néztem mindenre, éhes voltam, és semmit nem kívántam. Az elkészítéssel nem volt gond, azonban az evést inkább kihagytam. Néhány hét alatt sikerült kibogarásznom magamból, hogy új utakra terel engem ez az állapot. Beláttam, hogy addig a gyomrom vezetett, "valami" éhes volt bennem, helyettem… majdhogynem annyi volt a dolgom, hogy az ételt a gyomromba "rakjam". Bár odafigyeltem az ételre, főleg a színeire, az evés folyamatára már nem. Arra pláne nem, hogy élvezem-e.
Lassítsatok!
Őszintén szólva tetszett az éhezés előidézte változás a testemen, mivel fogytam tőle. Viszont aszottnak éreztem magamat, az életkedvem eltűnt, erőtlen lettem és persze továbbra is éhes voltam. Elkezdtem figyelni magamra, az igényeimre és az alapanyagokra egyaránt. A narancsot nemcsak lekaptam a polcról, hanem megfogtam, megérintettem.
A banánt megszagoltam, a brokkoli rózsáit megvizsgáltam, a padlizsán lilájába teljesen belehabarodtam.
Játsszatok!
Hazaérve ugyanezzel a szemmel néztem a hozzávalókat. Szemem előtt az lebegett, mit látok majd a tányéron, és ehhez érkeztek ötletként az alapanyagok. Nem mondanám, hogy kitaláltam, inkább érzésből nyúltam utánuk. Persze recept alapján is főzök, azonban egy ajtót mindig nyitva hagyok a saját sugallatoknak. Újra játszani kezdtem.
Rájöttem, hogy a főzés már a piacon kezdődik, amikor körbejárunk a kofák között, és van, hogy megszólít a zöldség, ránk mosolyog a sütőtök (az mindig mosolyog!), a mandarinok majdnem leugranak, hogy vigyük őket haza. Ha már a virágokhoz beszélünk, akkor a zöldségek és husik is beszélhetnek hozzánk, nemde?
Lássatok, halljatok, érezzetek!
Most már a konyhában minden érzékszervemet kitárom. Hámozás közben figyelem a krumpli formáit, dudorait, gumóit, hallgatom, ahogy sülés közben a hús serceg, a leves forrásának hangjából tudom, jól fő-e.
A szárazon pirított magvak illata kísértésbe visz, persze kedvenc részem az, ahogy a sütemény illata elkezdi belengeni a lakást. Ugye mindennek tudunk ellenállni, csak a kísértésnek nem… C'est la vie. Amúgy mindent megszagolok, a nyers ételt is, a főttet is, pláne amit elém raknak. Ez számomra egy bevezető, így nagyjából megtudom, mi vár rám a tányéron.
A színek jelenléte és tervezése számomra egyértelmű. Fontos, hogy szememet és mások szemeit is gyönyörködtessem, így sokkal ínycsiklandóbb a fogás. Jó, ha a tányéron nem csak fehér az étel, és nem mindig piros az őrölt pirospaprikától.
Egy színes zöldségragu biztos jobban feldob, mint egy sült hús krumplival, ám félreértés ne essék, utóbbit is szeretem. Készítettem a hasábokra vágott sült répát úgy, hogy rakásként egymásra helyeztem, ez volt a köret. Az íz ugyanaz maradt, csak a hétköznapok lettek színesebbek és viccesebbek általa.
Fontos, hogy az ételkészítés, majd az étkezés is öröm legyen, hogy felfedezzük benne azt a pluszt, ahogy a természet ezzel megajándékoz, sőt éltet minket.
Mi is ajándékozzuk meg magunkat velük. Szánjatok egyszer időt arra, hogy az étkezés során megfigyelitek, ahogy a kés elvágja a húst, ahogy a krumpliba belefúródik a villa hegye, vagy ahogy a savanyúság ropog a fogatok alatt… Aztán arra, milyen selymes a kanálról érkező vaníliaöntet, vagy hogy a sült brokkoli valójában káposzta illatú. Figyeljetek, ahogy a torkotokon végigcsúszik a falat, majd a gyomrotokba érkezvén milyen érzés.
Olyan ez, mint Alice csodaországban. Egyébként ez nem is mese, hanem a valóság!
