Annyira hiányzott. A fények, a készülődés, a várakozás. Hogy mindenki ugyanarra gondol, hogy mindenki ugyanazt érzi, ugyanazt eszi. És persze ugyanúgy vitázik is, na meg bénázik a fával. Kilenc karácsonyt töltöttem muzulmán országban, de ünnepelni azért mindig tudtunk valahogy. Máshogy, mert ugyanúgy nem ment.
Már arról többször meséltem nektek, hogy a diplomata férjem miatt időnként kicsit felbolydul az életünk, vesszük a sátorfánkat (többnyire tényleg csak azt), hogy a világ egy másik szegletében folytassuk az életünket. Mi ezt kalandként éljük meg, ami persze rengeteg lemondással és alkalmazkodással jár, de cserébe tényleg ott van a mérleg másik serpenyőjében az a bizonyos élmény, amit senki nem vehet el tőlünk.
Az első külföldön töltött karácsony Iránban ért minket, ahová mindössze három héttel az ünnepek előtt költöztünk, ráadásul egy néhány hónapos babával. Ez volt az első közös, szülőként megélt családi karácsonyunk. Együtt, de messze a szeretteinktől.
Az anyósom az utazás előtti, kissé sírdogálós estén a biztonság kedvéért becsempészett a bőröndünkbe egy aprócska fa karácsonyfát, picurka díszecskékkel, hogy legalább valamink legyen.
Ezt azóta is őrizgetjük, utaztatjuk, és minden évben az azóta nagylánnyá cseperedett bébink díszítgeti a kisöccsével. De amúgy nincs rá égető szükség, hiszen a karácsony olyannyira biznisz a világ minden táján, hogy még a szigorú iszlám előírások szerint élő Iránban is könnyűszerrel beszereztünk mindent, ami kellett az ünnephez. Mivel jelentős örmény kisebbség él az országban, akik szabadon gyakorolhatják vallásukat, jó néhány dekorációs boltocskában válogathattunk a lakás és a karácsonyfa feldíszítéséhez.
Na jó, az egyik égősorunkon műanyag citromok és narancsok sorakoznak, de legalább világítottak. (Igazából persze borzasztó gagyi, kínai vacak volt.) A kertészetekben pedig simán vehettünk gyökeres fenyőt – nyilván aranyáron –, ami szerintem azóta is ott növekszik a teheráni nagykövetség kertjében.
Karácsonyra már volt gyerekágyunk, tányérjaink, poharaink és terítőnk is. Nagyjából minden, ami kell egy háztartásba. Az advent, a várakozás, a készülődés – a keresztény egyházak szerint az Úr eljövetelére – abban az évben nekünk különös értelmet nyert. 24-én pedig ünnepi vacsoránk is halászlével, sült hallal. Hogy hogyan készült el, arról inkább nem mesélek.
Képzelhetitek, hogyan boldogul egy kezdő háziasszony két pelenkázás és szoptatás között tök egyedül egy frissen, csak nagyjából felszerelt konyhában.
Én csak arra emlékszem, hogy hulla voltam, mire leültünk az asztalhoz. A fényképek tanúsága szerint a teríték is gyönyörű volt. Másnap reggel viszont elhatároztuk, hogy soha többé nem bonyolítjuk ennyire meg a saját életünket csak azért, hogy minden olyan legyen, mint otthon. Mert úgysem lesz. És mert nem ettől lesz igazi ünnep az ünnep.
Így tehát a következő években igyekeztünk úgy szervezni a dolgokat, hogy valaki – nagyszülők, barátok – mindig velünk töltötte az év végét, és a szentestét követően inkább kirándulni indultunk, hisz családlátogatni nem tudtunk.
Marokkóban kicsit más volt a helyzet, a francia gyarmati időkből megmaradt jó néhány európai szokás, a bevásáróközpontok pedig az üzleti lehetőségeket kihasználva kicsinosították magukat a nyugaton megszokott csilivili elemekkel. De azért mégsem volt az igazi. Ráadásul a gyerekeink – nemzetközi – amerikai iskolába jártak, ahol egy kicsit másként ünnepelnek, mint mi.
A fát már az advent idején feldíszítették, az ajándékot – amit éjszaka a Santa Claus pottyantott be a kéményen – pedig 25-én reggel pizsamában bontogatták.
Így a Mikulás december 6-án nálunk is a kandallón keresztül érkezett, beleharapott a párkányra készített sütibe, hörpintett egy kortyot a tejből és a „home made by mom” magyaros mikulászacsit otthagyta a gyerekeknek.
Aztán reggel ment az értetlenkedés, hogy hogyan fér be a kéményen, meg a sajnálkozás, hogy szegénynek mennyit kell ennie, ha nem akar senkit megsérteni, hogy nem fogyaszt semmit.
És persze az osztályban voltak helyiek is, akik felvilágosították a nagyon hinni akaró gyermekünket, hogy még jó, hogy a szülők készítik oda a meglepit, mi meg tovább fűzve a szálat felvilágosítottuk a világvallások közötti különbségről a kis megkeveredett magyar porontyokat, miszerint mindenkinek az hozza az ajándékot, amiben hisz és pont akkor, amikor várja. És ezzel meg is elégedtek. Szóval, nálunk azóta is van némi kulturális katyvasz, de ha egyszer A-t mondtunk zavarunkban valamire, azt következetesen tarjuk akkor is, ha már B van.
Amikor viszont tavaly hazaköltöztünk, már nyáron arra vártunk, hogy karácsonyi vásárokba járjunk, forralt bort igyunk megfagyva az utcán és hóangyalkát rajzoljunk a pihe-puha hóba. És az ünnep 3 napján majd kínkeservesen autókázzuk körbe az országot a család miatt.
Mert azért pálmafa alatt, az ebédet a napsütötte kertben elfogyasztani lehet, hogy romantikus, de higgyétek el, hogy egyszersmind szívet facsaró is.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
