Nem is olyan régen írtam anyámról, anyám földjéről. Hogy igazából nem tudom, hol van, úgy temették el, hogy nem lehettem mellette, nem búcsúztam el, sírjának helyét sem tudom. Ez néha fáj, máskor úgy teszek, mintha nem fájna, de azért van egy zug a lelkemben, ahol csak ketten vagyunk, és ott, hitem szerint, velem együtt létezik.
Pár éve úgy éreztem, a belső zugon kívül nekem is kell egy hely, ahol gyertyát gyújthatok érte, meg azokért a felmenőimért, akikről még annyit se tudok, mint róla. Ahol fényt lobbanthatok nagyanyáimért, nagyapáimért. Azok szüleiért, sosem látott nagybácsikért, nagynénikért, unokatestvérekért.
A Balaton partján élek, fények, nádas, vadkacsák és mesék között, közel egy legendás temetőhöz, ahol a fejfákat szív alakúra faragta a fájdalom.
Azt a temetőt néztem ki magamnak, én ebben az időszakban oda járok. Kopott, fagy tördelte kőszívek előtt gyújtok egy mécsest, és szívből remélem, fénye, melege eljut azokhoz, akikre gondolok. Remélem azt is, nem bántok vele senkit, a szív alakú fejfákról úgyis lemarta már az idő az írást, névtelen sírok előtt emlékezem az enyémekre.
Édesanyám húgára is, akit, ahogy anyámat se, nem kímélte a sors. Nem emlékszem, hogy valaha találkoztam volna vele, de a történetét őrzi a szívem. Három gyönyörű kisfiát, férjét halálos autóbaleset érte. Ő se élte sokkal túl halálukat, egy éven belül elvitte a szíve. Ezt tudom csak róla, mert ezt mesélték, meg azt, hogy Eszternek hívták, és hogy minden más rokon közül rá hasonlítok a leginkább. Ma már tudom, hogy nem, de sokáig, amikor tükörbe néztem, magam helyett őt akartam látni. Nem volt harmincéves, amikor meghalt. És néha feljajdul bennem a gondolat, hogy ez nem igazság. Élnie kellett volna még.
De ilyenkor, amikor fényt gyújtunk, nem igazságot keresek, hanem megnyugvást. Sorsom elfogadását, békét.
Van „igazi halottam” is azért. Volt férjem nagymamája, Dédó csak pár éve halt meg, 96 évesen. Halálában is éppen olyan volt, mint ahogy én ismertem lelke szépségét: önfeláldozó. Hetekig búcsúzott az élettől, láttuk, mennyire összetörte már az idő, küzdelem volt minden légvétele. Nem tudott beszélni, néha egy kis gyümölcslevet fogadott el, szívószállal. Sokszor az akkor 12 éves lányom kezéből, aki az utolsó két hetet dédikéje mellett töltötte.
Én nem bántam, sőt Polcz Alaine nyomán azt vallom, az életnek kísérnie kell a haldokló útját. Mellette lenni, tisztelni, szeretetben megtartani az utolsó rezdüléséig. Emberként tekinteni rá éltében, holtában egyaránt.
Nem titkolni a halált, nem kezelni tabuként, nem sterilizálni, hanem elfogadni a maga természetességében. Magunk mellett tartani, ha lehet, vele lenni sokat.
Ott volt hát vele a lányom is, a többi rokon mellett, akik jöttek, mentek körülötte. Az utolsó nap délelőttjén mentem én is, simogattam törékeny kis kezét, lányommal kifésültük a haját, ivott egy keveset. Megtört volt már a szeme is. De nem sírt, inkább sürgetett, vagy én valami sürgetést olvastam ki belőle. De nem értettem, mit szeretne.
Elköszöntem tőle, elköszönt a lányom is, elindultunk. Még a falu határáig se értünk, amikor megszólalt a telefon: meghalt a Dédike.
Akkor értettem meg szeme üzenetét, ő már ment volna nagyon. Indulásra készen állt, lehet, hetek óta, de szemérmes, tapintatos lénye nem tudta elviselni a gondolatot, hogy kisunokája előtt menjen el. Mert van ilyen is, van, aki egyedül szeretne eltávozni. Vagy legalábbis nem gyerekszemek előtt. Dédó halálában is Helka érzéseit védte. Nem önmagára, másra gondolt. Nekem nagy tanulság volt a felismerés…
Úgy ment el, ahogy ő gondolta természetesnek és elfogadhatónak. Azóta tudom, a halálban se lehet általánosítani, azt kell tiszteletben tartani és elősegíteni, amit a haldokló tart helyesnek. Ha a család zsivaja mellett, akkor úgy, ha csendben, ha egyedül, akkor úgy… de figyelni kell nagyon, hogy érzékeljük, mit szeretne az, aki szavakkal már nem, csak a szemével vagy más jelekkel üzen, kér, könyörög…
És aztán lángoló szívvel emlékezzünk rá, rájuk, amíg csak lehet.