Előítéleteink mentén gondolunk csupán a rabokra, akik bűnt követtek el, ezért a rács. Azt, hogy jogos-e az elzárás, nem tisztünk mérlegelni, nem mi döntünk élet, halál, szabadság fölött. A felmentés se feladatunk. De emberséget gyakorolhatunk akkor is, ha a velünk szemben álló ember bűne fel sem fogható.
Bajczi Mariann és Zabó Kitti évek óta járja a világot a jobb agyféltekés rajz „küldetésével”. Az eredeti módszert továbbfejlesztették, egy komplex önismereti módszerré dolgozták át. Azt viszik, azzal segítenek és nem mérlegelik, ki érdemli meg, ki nem a segítséget.
Bejárták Indiát, tartottak önismereti kurzust ott is, ahol sokak szerint a bölcsesség született. Vitték a fejlődés lehetőségét tibeti menekülteknek, tartottak rajztanfolyamot pszichiátriai betegeknek, gyakori látogatói Böjte Csaba gyermekotthonainak és immár három alkalommal ragadták meg a lehetőséget, hogy hazánk egyik legnagyobb börtönében, a szegedi Csillag börtönben tanítsanak rajzot és önismeretet az ott fogva tartott raboknak.
Mariannt és Kittit évek óta ismerem, én is náluk tanultam, sokat kaptam tőlük, és nem csak a rajz tudományát.
„Soha nem volt kérdés számomra, hogy az ember, akinek egy olyan eszközt adok a kezébe, amitől értékesebbnek érezheti magát, aki fejlődhet az új tudástól, megérdemli-e vagy sem a segítségemet – kezdte Mariann a beszélgetést –, az, hogy szeretnék börtönben fogva tartott emberekkel foglalkozni, régi vágyam volt. Le is mentettem a gépemre néhány hazai börtön vezetőjének az elérhetőségét, időről időre szem elé került, aztán sokáig nem történt semmi. Tavaly azonban a fülembe jutott, hogy a szegedi börtön vezetője érdeklődik utánunk, a módszereink után. Azonnal megragadtam, megragadtuk a lehetőséget.”
Így indul ez a börtöntörténet
„Féltettek persze minket, a környezet előítéletek mentén gondol csak a rabokra. Megérdemlik a sorsukat… sokan még azt is keveslik, amekkora büntetést kaptak az elítéltek. Van olyan rab, aki harminc éve rácsok mögött van. Akár a teljes felnőtt életét tölti ott, de én soha nem éreztem késztetést arra, hogy igazságosztó szerepet vállaljak. Megérdemlik? Nem én fogom eldönteni, de abban biztos voltam, hogy nem kell félnem a raboktól egyetlen percig sem.”
Akik hosszú évek óta börtönben vannak, azok jellemzően befelé figyelnek. Van idejük önvizsgálatra, lelki fejlődésre, sokan az önismeret olyan mélységeit ismerik meg, amit egy szabadon élő, a világ ingereivel viaskodó ember soha.
Érzelmeik és érzéseik mentén döntenek a rabok
„Nem volt persze egyszerű az indulás, nem voltunk teljesen tisztában a szabályokkal, sokszor a rabok figyelmeztettek minket, hogy egy-egy számunkra természetes gesztussal őket veszélyeztetjük. Például nem adhatunk, nem fogadhatunk el ajándékot. Minden egyes szabadon élő ember számára természetes mozzanat ott engedélyhez kötött. Nincs egyetlen lépésnyi szabadság sem. Mások döntenek idő, mozgástér fölött. Csak a gondolat szabad. És a fejlődés lehetősége szabad, az elérhető annak, aki erre vágyat érez.
Azok a rabok, akikkel foglalkoztunk egyértelműen akarták a fejlődést. Jól jön persze minden inger, ami a kinti valóságot, színeket és illatokat viszi be hozzájuk… biztosan vevők lesznek rá – így hittük mi is. Később kiderült, hogy ez valójában kevés, volt olyan „segítő”, akit nem fogadtak el, akivel nem akartak együttműködést. Nem elég a „program lehetősége”, érzelmeik és érzéseik mentén döntenek a rabok, kit engednek közel magukhoz, kinek nyílnak meg és milyen mélységben.”
Előítéletek dőltek romba
„Két nő szemben egy tucatnyi súlyos bűnt elkövetett rabbal, férfiakkal, akik évek óta nem érintettek nőt – sokan (és ezernyi film mutatja be így a helyzetet) azt gondolják, majd a szexualitás ösztöne lesz a legfontosabb, nyálcsorgatás, beszólás, füttyögés. Pedig egy pillanatig se hoztak minket zavarba. Kitti csak 27 éves, gyönyörű, fiatal nő, de egyetlen atrocitás se érte, engem se. Az emberre voltak kíváncsiak, arra, amit tőlünk kaptak. Tisztelettel bántak velünk, talán azért, mert mi is tudtunk emberséggel és tisztelettel bánni velük.
Egy alkalommal megkértük őket, mondják el, ha valamit megváltoztathatnának a börtönön belül, mi lenne az. Sokan említették a kosztot, az egészségügyi ellátást vagy azt, hogy legyen melegebb a zuhanyzóban. Aztán felállt valaki és azt mondta, ez mind igaz és jó kívánság… de ő nem ezt kérné, ezekről a dolgokról ő lemondott rég, ez a belső védekezés része, ha nem így lenne, talán meg is bolondulna…”
Ő nem komfortra vágyik, hanem arra, hogy valaki üljön le vele egy kávé mellett beszélgetni. Csak egyszer, pont úgy, ahogy a kinti világban. Hogy újra embernek érezhesse magát. Ne egy szám legyen.
Úristen, az a porcukor a rétes tetején!
„Megtapasztaltuk persze, hogy mennyi minden hiányzik nekik, mennyi apróságnak tűnő dolog, ami nekünk természetes, de számukra elérhetetlen, felbecsülhetetlen kincs. Egy alma maga a boldogság. Két alma maga a világ. Egy alkalommal engedélyt kaptunk rá, hogy házi készítésű rétest vigyünk be a csoportnak. Az egyik férfi hosszan kóstolgatta, lassan ette, sokáig tartson… aztán kibökte, hogy ”úristen, az a porcukor a rétes tetején!” Nyolc éve nem kóstolt, nem látott porcukrot. Láttuk és értettük, hogy az egykor volt szabad életét, minden valaha megélt ünnepet jelenti neki a porcukor látványa, édessége. A bűn nélküli életet.”
„Láttuk, hogy az ajándékozás lehetősége is hiányt szenved, örökké adni akartak, az adás méltóságát és örömét akarták megélni, a rajz pedig csodás eszközzé vált a kezükben. Olyan tudássá, ami ebben (is) segíti őket. Rajz a családnak, rajz a gyereknek, vagy rajz a gyerekről, a feleségről a cella falára.
És persze a rajz út az önismeret felé és olyan ajándék, amitől erősödik az önbecsülésük. Amitől embernek érezhetik magukat, ha a saját maguk felmentése hosszú és rögös út számukra, de nem is ez a cél.”
Tudják, mit követtek el, naponta ezzel fekszenek, ezzel kelnek. Van, aki soha nem tudja feldolgozni, megérteni saját bűnét, de dolgozik rajta. 15-20-25 éve ezen kattog az agya. Keresi a magyarázatot, hol csúszott el a dolog, mi következett miből.
„A rajz ebben is segíthet, nem ad felmentést, de ebből az iszonyatos kattogásból kizökkentheti a rabot, más utat mutat, elősegítheti a megértést.”
Rabok levelei Mariannhoz és Kittihez:
Számomra nagyobb önbecsülést adott a tanfolyam, mint ami eddig volt, valamint rengeteg pozitív energiát, megerősítést és sok kitartást. Még jobban elfogadtam önmagam. Sok-sok köszönet mindenért!
Nagyon nagy élmény volt számomra és sokat tanultam nem csak a rajzról, magáról az életről. Nagyon fontos dolgok hangzottak itt el. Remélem, hogy lesz ennek folytatása, mert pozitív irányba fejlődik tőle a személyiségünk. Köszönjük szépen.
Fókusz arra, amit csinálok. Én magam vagyok a fontos, hogy én mit érzek belül. Minden egyes pillanatnak van jelentősége, mert minden valamiért történik. Nagyon köszönjük mindazt, amit adtatok nekünk és a sok figyelmet, pozitív gondolatot, energiát. Adjatok még sokat, sok mindenkinek!
Számomra ez a 4 nap örök élmény marad. Kaptam egy olyan lelki nyugalmat, amit még az életemben nem kaptam soha, senkitől. Számomra ez az élmény akkora, hogy csak részleteket tudok róla leírni, mert a többi leírhatatlan. Olyan, mint a szerelem… érezni kell, a többi leírhatatlan.
Sok pozitívumot kaptam, melynek során jobb ember lehetek. A rajztanfolyam által sikerült egy olyan útra lépnem, amiről nem szeretnék letérni.
