A becéző szavak szerves részei az emberi kapcsolatoknak. Gyengédségről, szeretetről árulkodnak. Felemelnek, megnyugtatnak, átlendítenek nehéz perceken. Szövetségről, összetartozásról mesélnek. Ám mi van akkor, ha a becézés nem pozitív eszköze a kommunikációnak, hanem ellenkezőleg, fölényét jelzi vele az egyik fél?
Egy párkereső nő mesélte nem is olyan régen (nevezzük Emmának), hogy fél év társkereső oldalakon töltött időszak után, a felé érkező levelek stílusa alapján, ki tudta szűrni, ki az, akit messziről kell kerülnie. Még a levelet se kellett értelmezni ehhez.
Az Édesem kifejezés, a Picikém és a Nyuszikám megszólítás a kapcsolatfelvétel korai szakaszában eleve kizáró okká vált számára, hiszen azt üzente (és ezt bizonyították tapasztalatai), hogy aki így „merészeli” megszólítani a második, harmadik levélváltáskor, az őt eleve alábecsüli.
Tiszteletlenségnek és fölényeskedésnek értékelte a becézést, ki is estek a rostán mindazok, akik számára ez a kommunikáció volt a természetes.
A párkapcsolaton belüli fölényt erősítheti az olyan becézés is, amikor valamelyik fél nem túl kedvező testi adottságai vagy belső tulajdonságai adják alapját az elnevezésnek. „Kis balkezeske”, „Én édes dagikám”, „Vaksikám” – hallani innen-onnan, és tetten érhető a megszólított zavara, ha mindez társaságban is elhangzik (mintegy véletlenül), bár a becézésbe burkolt szeretetteljes fölény őt nemcsak társaságban, de a négy fal között is nagy valószínűség szerint zavarja.
Édes letegezés
„Édesem, nem csoda, hogy ehhez te nem értesz” – mondta nekem egy autószerelő, amikor valami aprósággal vittem be a műhelybe a kocsimat, és nekem elszállt a türelmem. Nem feltétlenül a „letegezés” miatt, hanem mert szerintem az „Édesem” becézésnek egy olyan kapcsolatban van helye csupán, ahol a felek valóban így is éreznek egymás felé.
Édesnek érzi, látja kedvesét az, aki így becéz, érzelmei mentén szalad ki a száján a kifejezés, és nincs mögötte fölény vagy gúny. Mert az Édesem, a Kicsi galambom vagy az Angyalom bizonyos szövegkörnyezetben vagy szituációban nemcsak kínos, de egyenesen sértő is lehet.
Becéző uniformizálás
Egy egészségügyben dolgozó ápolónő mesélte, hogy főnöke, a magas beosztásban dolgozó főorvos nem volt képes megjegyezni az osztályán dolgozó nővérek nevét, így egységesen mindenkit „Aranyom”-nak hívott. Amikor egy alkalommal egy nővér finoman ugyan, de kikérte magának a jelenséget, a főorvos sértődött meg. Nem érezte tiszteletlenségnek beosztottjaival szemben a „névtelenítést”, se azt, hogy a becézéssel lekezelte és uniformizálta munkatársait.
Az egészségügy egyébként is termékeny talaja a megnevezéssel kapcsolatos láthatatlan lekezelésnek.
Tót bácsi, Fekete néni és az Anyuka… hangzik el sokszor az egészségügyben dolgozók szájából, akik közül nyilván sokan kikérnék maguknak, ha visszafelé a beteg az orvost Pista bácsinak vagy Olga néninek szólítaná, esetleg „Anyukám”-nak becézné a katéterező ápolónőt, aki történetesen lehet, hogy édesanya, de nem ez az alapja a beteg és ápoló közötti egészséges viszonynak.
„Kedves Anyuka” a szamárpadban
A pedagógusok is gyakran esnek ebbe a kommunikációs hibába, amikor a gyermekükről érdeklődő vagy szülői értekezleten részt vevő szülőket nem tisztelik meg anyakönyvezett nevükön, egész egyszerűen „Kedves Anyuka”-ként szólítják meg. Ezzel az apróságnak tűnő kis becézéssel azonban azonnal megfosztják a szülőt felelős felnőtt státuszától, mintegy gyermeke mellé rendelik, aki felett természetesen fölényt élvez a pedagógus, így a szülő is alárendelt szerepbe kerül.
Téged hogyan becéznek otthon?
Június végén a VOUS Facebook-oldalán meghirdettük, hogy írjátok le, hogyan becézitek a szeretteiteket. Rengeteg édesebbnél édesebb választ kaptunk, amelyek között természetesen szerepelt a klasszikus Édesem is. A legédesebb beceneveket le is rajzolta grafikusunk, Karácsonyi Panka. A cikket és a rajzokat ide kattintva nézhetitek meg.