vous - 2015.08.30.
…vagy azzal, hogy eldobja magát a lábunk előtt, a hátára fordul, és édesen hempergőzik a kis fehér hasával. Egy ember lekenyerezése meg sem kottyan neki, de a macskákhoz nem ért.
„Tegnap reggel például vettem a cipőmet, hogy indulok dolgozni, és hosszasan, makogó hangon elmagyarázta, hogy ne menjek el, játsszunk még, majd odahozta a szájában a kisegerét. (…) Mondtam neki, hogy szia, és ő is azt válaszolta, hogy ‘e-e’, ami egyértelműen egy szia volt.” A teljes bejegyzésért kattintsatok ide.
Elsőként Mimi cicánkkal találkozott odahaza Anyuéknál, Cegléden. Akkor Poppy még picike volt, Mimi meg sosem arról volt híres, hogy barátkozós lenne, így csak szigorú felügyelet mellett találkozhattak a lakásban. Zónákat alakítottunk ki a szobák között, és az egész napunk abból állt, hogy egymást kérdezgettük: Poppy melyik szobában van? Mehet Mimi a konyhába? Oké, cseréljük meg a két macskát, menjen enni most a kicsi, utána a nagy, és így tovább.
Amikor összeengedtük őket, Mimi gyanakodva méregette a vendéget, Poppy viszont kicsi létére nagyon bátor volt, és folyton szaladgált a nagy után. Az meg nem értette, hogy ez most mi. Szóval volt némi fújás meg porszívózás. Porszívózásnak hívjuk családon belül, amikor Mimi olyan hangot ad ki, mint amikor a szomszéd porszívózik, és mi a falon keresztül halljuk ezt. Akinek van cicája, tudja, melyik hangra gondolok, bár Poppy még sosem porszívózott, lehet, ez Mimi-specialitás. Mindegy is, a lényeg, hogy az első pár hónap, látogatás így telt: egyik akarta, másik kevésbé a barátkozást.
A szeretet ünnepe végül meghozta az áttörést.
Bárcsak azt írhatnám, hogy a karácsonyfa alatt együtt aludtak, miután megajándékozták egymást. Nos, ilyen nem történt, mindössze arról volt szó, hogy végre megszüntethettük a zónákat, minden ajtó kinyílt.
A macskák végre kibírták egymás mellett. Néha ugyan volt kisebb futkározás meg hangoskodás, de inkább az volt a jellemző, hogy kikerülték egymást, és mindegyik lustálkodott a maga által kiszemelt helyen.
Tavasszal a helyzet nem sokat változott. Talán egy kicsivel többet játszottak, amikor találkoztak, de nem lettek kebelbarátnők. Különösen, hogy időközben Poppy szépen megnőtt, sőt… khmm… kissé már túl is szárnyalta Mimit, mert nos… hát… talán picit túlságosan is szereti a hasát, én meg őt, és ez így nem éppen alakbarát párosítás. 🙂
Ezen dolgozni fogunk, ígérem. Meg ugye az is csalóka, hogy Poppynak sokkal tömöttebb, vastagabb a szőre, mint Miminek, szóval, végül is, ha jobban belegondolok, nincsenek itt súlyproblémák, csak optikai csalás az egész.
Nyáron megérkeztünk a Mesefaluba, erről már többször is meséltem. A két macska viszonyán ez sem változtatott, Mimi többnyire kint mászkált, Poppy bent maradt a lakásban. Kedvence az ablakpárkány volt, ahová előszeretettel ült/feküdt fel, és onnan nézelődött ki az udvarra.
Egyik ilyen lustálkodása közben pillantotta meg Rómeót, az első kandúrt az életében. Rómeó a környék sárga macskája, egy igazi jelenség: bebarangolja egy reggelivel az egész falut, minden cicalánynak csapja a szelet, bunyózik a fiúkkal, igazi rosszfiú.
Nem mellesleg feleakkora, mint Poppy, de akkor is kitartóan udvarolt. Egész nyáron az ablakunkban ült és bámult befelé, Poppy meg az üveg másik oldaláról nézte őt. Miért nem engedtem össze őket? Mert ez nem a Grease.
A barátaim nálam nyaraltak pár napot, egész végig azt tervezték, hogy amikor nem figyelek, résnyire nyitva hagyják az ajtót Rómeónak, annyira szurkoltak, hogy végül leomlanak a falak a macsekok között, és találkozhatnak. Én aztán tényleg nem szeretek a „rossz zsaru” lenni ebben a történetben, így elmondom az érveimet, hogy miért tartottam őket távol egymástól.
Poppyval rendszeresen járok orvoshoz, amit lehetett, mindent megkapott: ivartalanítottam, beoltattam, chipeztettem, és minden utazás előtt kap bolha-kullancs-tetű elleni védőcseppeket. Egyszerűen azért, mert szeretem, és nem akarom, hogy úgy legyen beteg, hogy én azt megakadályozhattam volna egy kis odafigyeléssel.
Szóval, amíg nem szedtem kicsit ráncba Rómeót is, addig szó sem lehetett itt semmilyen randizgatásról.
Hetekig figyeltem az udvarlót, kamillázgattam a szemét egy-egy harc után, etettem mindenféle finomsággal, és minden egészségügyi ellátást megkapott, amire, úgy éreztem, még szüksége van.
Amikor úgy láttam, hogy biztosan nem jelent már semmilyen veszélyt egymásra a két cica, akkor megnyíltak a kapuk. És akkor érdekes dolog történt.
Poppy tett pár lépést kifelé, Rómeó meg befelé, és pont az ajtóban összeért az orruk. Megpuszilták egymást!
Mennyi ideje várhattak erre, és végre megtörtént! Nagyon édesek voltak, gondoltam, most majd szaladgálnak, hemperegnek, vagy elmennek vadászni közösen, de nem. El kell keserítsek mindenkit. Mondtam már, ez nem a Grease.
Amint egymás közelébe léptek a puszi után, Poppy elkezdett fújtatni, felborzolta a szőrét, Rómeó meg megijedt, és gyorsan lelépett. Tudom, szomorú. Én is csalódott voltam. Poppy nem hozakodott elő a „legyünk barátok”, „te jobbat érdemelsz” szöveggel, egyszerűen csak elzavarta.
Hogy miért? Nem tudom. Mondom, hogy nem ért a macskákhoz, randizni meg még annyira sem tud. Viszont az eset után rohant hozzám, és elmesélt mindent töviről hegyire. Hihetetlen volt, ott makogott, nyekegett, ugrált, nyávogott, aztán lassan megnyugodott.
Azóta már hazajöttünk a nyaralásból, és talán el is felejtette a dolgot, de azért kíváncsi vagyok. Talán ősszel, ha újra találkoznak, kicsit jobban megbarátkoznak, és a történetük így érhet véget:
Mert még regékben sincsen arra szó,
Mit szórakozott Poppy s Rómeó.
