Hozzászoktam, hogy az iciripiciri lakásomban folyton látjuk egymást, ott nincs olyan, hogy haragban vagyunk, ezért egyikünk elvonul duzzogni. Itt viszont óriási a lakás, és van egy hatalmas padlás is, ami egyértelműen a kedvenc helye lett. 
Érkezéskor minden új volt számára, a legtöbb apró zajra összerezzent, és behúzott farokkal rohant az ágy alá. Aztán eltelt pár nap, és szépen megszokta az itteni életet, felfedezte a házat magának. Meglestem egyszer, hogy mit csinálhat a padláson; elmondom: hempereg a porban, és a pókhálókat szedegeti össze a bajszával. Hogy macskaszemmel mi ebben a tuti, azt nem értem még, de szemmel láthatóan óriási élvezet számára ez a lazaság. 

B: Rájön, mennyivel murisabb a kinti élet, és magától hagy el.

Egyik sem tetszett túlzottan, ezért elkaptam, és azóta nem engedtem ki. Arra gondolok, hogy okosabb, ha nem tapasztalja meg, milyen jó a valós élet. Így nem lesz szomorú, amikor indulni kell haza, vissza a pici lakásba, a valóságon túlra.
Akaratlanul is azon gondolkozom, hogy mi lett volna vele, ha itt hagyom. Talán nem lenne ilyen szép nagy, valószínűleg már lennének kölykei, de mégis: szabad volna. Nagy dilemma ez számomra. 

Végeredményben ki tett jót kivel? Poppy velem biztosan, de én is vele?

Amikor már épp nagyon belemerülnék az idegőrlésbe, megjelenik Poppy, beledörgölőzik a lábamba, a nyakamba vagy a hajamba, nyávog egy kicsit, majd az ölembe telepszik, és várja, hogy simogassam. Akkor látom rajta, hogy neki én vagyok a világ. Csak én. Azért jó minden, mert én is ott vagyok.

Pókhálót meg, ugyan, az én lakásomban is biztosan találunk majd. 😉