Nem egyszer hallottam, hogy statisztikailag lényegesen nagyobb az esélye annak, hogy a repülőtérre kocsikázva halok meg a taxiban, mint annak, hogy lezuhan a gép, amin ülök. (Mindössze egy baleset jut 1,2 millió járatra, egy haláleset 11 millió repülésre.) Hozzáteszem, a statisztikák biztos azokat is megnyugtatják, akik eső után nem lépnek ki az utcára, mert szerencsétlen giliszták – akik a légszomjuk elől menekülnek a felszínre – csak arra várnak, hogy a lábuk alá kerüljenek. De lehet, hogy pont az esőtől rettegnek, pedig pontosan tudja mindenki, hogy nem vagyunk cukorból. De a számadatok valószínűleg azokra is nyugtatóan hatnak, akik rettegve kerülik el a köztereket, ahol a városi galambok garázdálkodnak és bizonyára ölni tudnak a tekintetükkel vagy szándékosan repülnek nekik az életükre törve.

Attól, hogy valaki ismeri a statisztikai adatokat és felfogja, hogy mennyire értelmetlen a félelme és mennyi mindent veszít a félelme által, még parázni fog. Ez a fóbiák lényege.
Ha én az induló repülőgép hangjára gondolok, végigfut a hátamon a hideg – és ez most nemcsak amolyan írói eszköz, hanem tényleg pontosan érzem, milyen ez. Közben egyre jobban befeszülök, ki akar törni a szívem a bordáim egyre kisebb és egyre acélosabb ketrecéből, szorul össze a mellkasom. És olyan, mintha minden sejtem összehúzódna egészen picire és görcsösen ellenállna valaminek, amit amúgy már többször is átélt, de köszöni szépen, nem kér belőle.
Pedig semmiféle borzalmas dolog nem történt még velem a repülőn. Amikor életemben egyszer viharba került, hánykolódott és dobált a gép, akkor pont sajtóútról tartottam haza Zürichből egy Swissair járattal, így biztos voltam benne, hogy az első osztályú vacsora, a magazinok és a svájci pontosság mindentől megvéd. Csinos kapaszkodók, kár, hogy csak egy útig tartottak. Most éppen megint ott tartok, hogy egészen egyszerűen nem repülök.

A VOUS-lányok közül Olgi, az egyik VOUS-grafikus mesélt az enyémhez hasonló paráról. A közös bennünk, hogy mindketten egyre jobban félünk. Igaz, ő még fel mer szállni a repülőre, bár a legutolsó, pánikrohamszerű élménye után ez is kérdéses.

Két amerikai–magyar nagyi fogta a kezemet és nyugtatgatott felszállás közben, hogy nem lesz baj. Eközben én infarktus közeli állapotban voltam, a vérnyomásom már az egekben, nem kaptam levegőt és nem tudtam abbahagyni a bőgést. Nagyon para volt. Láttam magam közben kívülről és röhögtem, hogy ilyen nincsen

Pedig van. Állítólag az emberek 40 százaléka fél a repüléstől – csak az nem mindegy, mennyire. Az is köztudott, hogy a repüléstől való félelem az egyik legnehezebben kezelhető fóbia, amelynek eredete lehet genetikus, de a rossz tapasztalatok miatt is kialakulhat. Apunak például az ejtőernyőzés a szenvedélye, repülni viszont nem szeret. Hogy ez pontosan mit takar, sosem kérdeztem, de mit mondjak? Én sem.

Forrás:

stocksnap.io/Tomasz Gawłowski

A motiváció ("Milyen gyönyörű hely vár rám hamarosan."), a stresszoldó légzéstechnika, a figyelmet elvonó monitorok, a filmek, a zene, egy jó beszélgetés a szomszéddal, pánikolás helyett a helyzet elfogadása ("Ez csak egy turbulencia, semmi több.") mankók lehetnek, de valószínűleg az egyetlen megoldás: szembe kell nézni a félelemmel.

Panka mesélt erről, aki szintén VOUS-grafikus és két évvel ezelőttig hallani sem akart a repülésről, de nagyjából semmi olyanról, ami a komfortzónáján kívül esik. Aztán úgy döntött: végre élni kezd. Azt vallja, hogy amire kíváncsi vagy, vagy amitől rettegsz, azzal szembe kell nézni.

Győztesként jössz majd ki a csatából, mert legyőzted saját magad. Ez életünk legnehezebb feladata. Nem a világ, nem mások, hanem a belső blokkjaink, démonjaink felett való győztes csaták. És amikor ezt megtetted, büszke vagy magadra és az egész világot át tudnád ölelni, mert végre megérkeztél… végre részese vagy egy csomó új csodának. Nekem a repülés volt a pániktól való elszabadulás első lépése, ott vesztettem el az életigenlés felé a szüzességemet.

Pankának tehát sikerült. Nekem pedig ideje új olvasnivaló után nézni. A Bátraké a boldogság című kötet például elég ígéretesen hangzik.